Informatika Terem

- Milyen érdekes dolgokat rejt a TANÁRI asztal, nem igaz, kisasszony? - Szólítom meg egy sejtelmes vigyorral az arcomon a kíváncsiskodót. Feltehetően nem hallotta, amikor bejöttem az informatika terembe, ami nem is csoda, a lopakodás az egyik specialitásom, ami már olyan természetessé vált a számomra, mint a levegővétel. Alaposan végigmérem a lányt, semmi különöset nem veszek észre és nem érzek rajta, azonkívül, hogy csinos. Azt hiszem, a puszta gondolatát is kizárhatom annak, hogy Ő lenne Lyco. Na persze, ezzel nem arra céloztam, hogy Lyco ne lett volna szemrevaló, egyszerűen csak kizáratnak tartom, hogy Ők ketten egyek lennének.
- Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy te vagy Samantha. Hallottam már rólad. Azt beszélik, hogy több időt töltesz a gép előtt, mint az iskolapadban. Már csak azt nem értem, hogy miért nem egy diákok részére fenntartott számítógépen ügyködsz? Na mindegy, nem mintha szólni akarnék bárkinek is erről. - Mondom, miközben azon gondolkodom, hogy mit kéne kezdenem a lánnyal. Én sem vagyok szent, képmutatás lenne leszidnom, de ha egy hiteles tanár képét szeretném fenntartani... Legyen, kap egy büntetést, azután elengedem.
- Itt ez a cetli. Különféle édességek neveit olvashatod rajta. Keresd ki mindegyiknek a receptjét és írd le. Kézzel, nem kinyomtatod. Világos? - Ahogy kirovom az általam megfelelőnek ítélt megtorlást, eszembe jut, hogy ez valójában mennyire hülyeség. Nem az én világom az iskola és a tanári szakma. Sokkal egyszerűbb lenne csak eltenni láb alól.

Nevet. Rajtam, vagy az általam adott feladaton... nem számít. Megértem. Ahogy remélem, hogy Ő is megérti majd, ha nem tudom tovább türtőztetni magam és élve megnyúzom. Közel hajolok hozzá és mélyen a szemeibe nézek, mint egy prédáját elejteni készülő ragadozó. Akik valaha is látták már ezt a tekintetem, azok közül senki sincs életben, hogy mesélhessen.  Elismerem, kicsit talán túlságosan is hátborzongató. De... ez a kis csitri... igencsak az ember idegein lovagol.
- Nem viccnek szántam. Ha jót akarsz magadnak, akkor megcsinálod. Különben... - A mondatot nem fejezem be, érthető okokból. Helyette az ajtóhoz sétálok és kulcsra bezárom, a kulcsot pedig a zsebembe csúsztatom. Ez talán már elég nyomatékosítás lesz Sammy-nek.
- Felőlem, egész délután itt ülhetünk, én ráérek. De, mi a helyzet veled? - Kérdem, egyik szemöldököm felvonva. Gyűlölök veszíteni. Nem is tudok. És valamiért... ez most már személyes ügy. Szokatlan tőlem, hogy ilyen hamar elveszítem a türelmem. Talán azért van, mert már hetek óta nem öltem meg senkit? Ha ez így van, akkor vajon meddig fog még elfajulni a dolog? Lehet, hogy tényleg egyszerűbb lenne csak kilökni szerencsétlent az ablakon.
- Csak, hogy motiváljalak, 5 perced van a feladat teljesítésére. Ha lejár az idő és te még nem vagy készen, vagy el sem kezdted... Akkor el is kell készítened őket. Remélem, a konyhában is olyan otthonosan mozogsz, mint a számítógépek világában. - Hergelem gúnyosan. Nem is rossz ötlet. Bár, a legalapvetőbb dolgokat én magam is eltudom készíteni... A sütemények már távol állnak tőlem.

A fejem egyre nagyobb és nagyobb lesz, ahogy hallgatom Sammy-t. Végül, betelik a pohár és úgy döntök, hogy engedek a csábításnak.
- Értem, tehát a nehezebbik utat választod. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy ez jár a fejedben: "Ő csak egy testnevelő tanár, ugyan, mit tudna ellenem tenni?". Nos, igazad van, semmit. Mint testnevelő tanár, semmit. De mint, valaki, vagy valami egészen más... talán igen. - Kezdek bele monológomba, miközben egymásután lekapcsolom a teremben levő lámpákat. Az ablakok következnek. Lassú, kimért lépésekkel közelítem meg azokat és engedem le a sötétítőket. Amúgy is este van, de most már teljes a sötétség. Vagyis... csak majdnem. Néhány bekapcsolva hagyott számítógép monitorjának fénye töri meg az egyhangúságot. Ennyi talán... kell is.
- Abban is igazad volt. A 6 másodperces állításban. - A nyomatékosítás kedvéért, oldaltáskámból előveszem a kabalámat, amit mindig magamnál hordok. Majdnem mindig. Egy 7.75 centiméter pengéjű, katonai bajonettet. Szeretem ezt a kést, szinte bármire fel lehet használni. Azt hiszem, jól fogunk szórakozni, Sammy. Legalábbis, ÉN jól fogok. A félhomályban odasétálok célpontomhoz, a grabancánál fogva kikapom a székből, majd miután végighúztam a termen, felfektetem hasra az egyik padra. Késemmel hátulról elvágom az övét, hogy könnyebb legyen lehúzni a nadrágját. Amikor a bugyi megvillan, leemelem az egyik telefonkönyvet a mellettem levő polcról.
- Tudod, hogy mi ez itt, Sammy? Telefonkönyv. Sok előnye van! Többek között az, hogy vaskos, nehéz és... egy alapos verés után, relatív kevés foltot hagy maga után, annak ellenére, hogy fáj, mint a bűn. Készen állsz? Mert én igen. Oh és ha kiabálni mersz, vagy zajt csapsz... kivágom a nyelvedet. - Fektetem le az esti különóra szabályait, majd lesújtok a könyvel. Aztán újra.

Sammy reakcióit látva és hallgatva, a tekintetem és a hangulatom is egyaránt unott lesz. Lehet, hogy még mindig nem fogta fel? Ő, ma innen nem megy el élve. De... még mielőtt megölném... Szeretném látni a kétségbeesett tekintetét. Tudom, hogy hogyan kell megtörni valakit. 1-2 levágott ujj, kiütött fog, letépett köröm... Meggyőző tud lenni. De szerintem, ide elég lesz egy sokkal szerényebb módszer is. Késemet a hátához tartom, kellőképpen rányomom a bőrére, majd elkezdem szépen, lassan végighúzni. Felülről, lefelé. A keletkezett seben keresztül, skarlátvörös vér folyik ki az asztalra. Amint azt megpillantom... végem van. Alig tudom türtőztetni magam, hogy ne öljem meg azonnal a lányt. Innen már nincs visszaút. Kíváncsian figyelem Sammy reakcióit. A hát, az ember testének az egyik legérzékenyebb felülete. Még hogy ha egy egész doboz fájdalomcsillapítót is nyelt le... ezt most már meg kellett éreznie.
- Hé, Sammy! Eszméletednél vagy még? Ugye nem ájultál el? Kár lenne érte, hiszen még csak most kezdődik a java! Remélem büszke vagy rám, a kettes hibát máris kiküszöböltem! Ideje, hogy az elsővel is kezdjünk valamit... Szóval, azt szeretnéd, hogy kötözzelek meg? Ugyan, látsz itt bárhol is kötelet? Neeem, jobb ötletem van! - Azzal elkapom a jobb vállát és egy határozott mozdulattal kirántom a helyéről. Nem tört el, csak kiakadt.
- Egy bosszantó karral kevesebb. A lábaid következnek. A késemmel... elfogom vágni a térdhajlatodban található izmokat és izületeket. Mondd csak, készen állsz? Kezdhetjük? - Kérdem a vér látványától és szagától teljesen megrészegülve. Mostanra... talán már eljutott a tudatáig, hogy egy sorozatgyilkossal van dolga.

Az utat Acadiáig egy szóval jellemezném: hosszú. De komolyan, nagyon hosszú. Legalábbis, ha olyan a lovad utazásoknál, mint egy terhes nő. Plusz ott van az a jó pár óra pakolás is előtte. Ruhák, minden egyéb vacak amit apa a kezembe nyomott, és persze nyergek, kengyelek, tartalék kengyel szíjak, csikó zablák, feszítő zablák, nagy kantár, sima kantár, nyeregalátétek, nyeregemelők, takarók, fáslik, boka és ínvédők, szügyelő, martingál és még sorolhatnám. Démon már a reptérig tartó úton nagyon nyugtalan volt, nem volt kellemes a rengeteg cucc bepakolása után még szó szerint felverni őt a futóra. Amúgy jól nevelt ló, de ez az egy őrült nagy hülyesége van. Próbálhattunk eddig bármit, nasitól elkezdve kancán át, semmi nem érdekli az amúgy haspók, és lovas nélkül folyton csődörösködő mént. Áhh, még mindig jól esik kimondani, hogy ő mén, nem holmi csődör. De visszatérve a témára, miután a ló a cuccok, és én is a kocsiban voltam a faterom kidobott minket a reptérre, ahol még sokkal, de halál komolyan sokkal tovább tartott őt a "konténerbe" juttatni. A cuccok miatt is ment a hiszti, nem díjazták az 5 pár kengyelt, és 3 pár sarkantyút annyira, de végül ezek is a gépre jutottak, bár az egyik alkalmazottat fel kellett világosítanom, hogy ha egy karcolás lesz a fél millás nyergemen nem leszünk jóban, hogy finoman fejezzem ki magam. Az úton végig zenét hallgattam, és aludtam felváltva. Egyszer elkezdtem egy díjlovas elmélet könyvet olvasni, amit apu vett nekem az útra, de dög unalom volt, nekem semmi új nem volt benne azon kívül, hogy milyen csicsásan fogalmaznak meg gyakorlatokat. A piaff az piaff mit kell ezen több oldalt rizsázni?
Mikor végre aztán odaértünk, és összeszedtem a cuccaimat siettem Démonért. Látszott rajta, hogy kapok majd alám pár bakolást bosszúból a következő edzésen, de röhögtem egy jót, ahogy harapdálta a munkásokat. A suliba az út már nem volt olyan vészes, hamar odaértünk, egy krapek a suliból eldobott minket, hisz nekem még jogsim nem lehet, bár megjegyzem hogy tudok vezetni, ki nem vitte még el az apja kocsiját egy körre a föld úton, de most komolyan?
Ahogy megérkeztünk egy kösszel leráztam a palit, és mentem megkérdezni hova tehetem a lovam, hogy végre nyugodtan lehessen. Ha már bementem lerendezték velem a többi hülye papír munkát is, és a lelkemre kötötték, hogy keressek meg valami csajt, aki körbe vezet. Amint szabadultam siettem Démonhoz, és elvittem a boxába, majd levettem róla a szállító kamáslikat és a takaróját, és hagytam inni egy jó darabig. Amint már én is érdekeltem őt kapott egy alapos vakargatást jó néhány alma és répa társaságában. Egy óra múlva indultam a lány keresésére, de mivel se a szobájában, se máshol nem találtam a suli területén maradt, amit a beiratkozásnál mondtak, hogy keressem az infó teremben. A helységet gond nélkül megtaláltam, a probléma azzal volt, hogy be volt zárva. Jobb ötlet híján bekopogtam az ajtón.
-Samantha? -tettem hozzá a kopogáshoz, hátha ez előidézi.

Látva ellenállását, kedvem támad játszani. Döntöttem: még sem teszem használhatatlanná a lábait. Egyenlőre nem. Ellépek mellőle és hagyom, hogy felvegye a nyúlcipőt, innen... amúgy sem tud hova menekülni. Na persze, az egyik ablakon keresztül kiugorhat, hogy Önként véget vessen az életének, de... nem hinném, hogy jelenleg abban az idegi állapoton van.
- Őrült vagyok, ezt gyakran mondják. De most őszintén... olyan nehéz lett volna teljesítened a  tanárod kérését? Ha megtetted volna, most nem tartanánk itt... Csak is magadnak köszönheted... Innen már nincs visszaút, kisasszony. Meg kell halnod. - Mondatom végén megpörgetem kezemben a kést, majd lassan és kimérten áldozatom nyomába eredek. Ez a kedvenc részem, amikor lépésről lépésre közelebb kerülök a célom eléréséhez és az Ő szemében is láthatom realizálódni sorsa megpecsételődését.
- Utolsó szavak, kicsi Sammy? - Kérdem, mikor már alig pár méterre vagyok a sarokba szorult báránykától.

Kopogás. Egy indokolatlan kopogás, amely véget vet a szórakozásomnak. Az arckifejezésem most leginkább olyan, mint azé az emberé, aki a teljes vagyonát feltette tétként a befutó lóra, ám az az utolsó pár méteren megbotlik, s felesik.
- Sajnálom kislány. Úgy tűnik, hogy ma nem öllek meg. Vendégünk akadt. Jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el... Takarítsd el a véredet, vegyél fel egy felsőt, ami egyben van és semmi... de semmi körülmények között ne kotyogj ki valami ostobaságot, megértetted? - Teszek ajánlatot, miközben késem a nyakához tartom nyomatékosítás gyanánt.

Bentről, furcsa hangok hallatszottak, de nem tulajdonítottam neki különösebben nagy jelentőséget. Lehet, hogy csak nagyon két bal lábas. Kíváncsi vagyok, hogy legalább jó csaj e ha ennyit bajlódtam, hogy megtaláljam.
-Ööööhm, oké -túrtam a hajamba türelmetlenül. Mit csinál ez a lány odabent? Ez egy hülye infó terem csak, nem egy mosdó. Akkor el tudnék képzelni helyzeteket, amik miatt nem tudja ki dugni a fejét a hülye ajtón, de itt nem igazán megy, hogy őszinte legyek. Az informatika soha nem izgatott különösebben, amit nagyon muszáj volt, mert használom is a mai napig azt megtanultam, mást nem. Mégis minek? Úgy is adott a jövőm a hátterem miatt.
-Azért egészben vagy annyira, hogy kinyisd az ajtót? -kérdeztem felsóhajtva. Az egészhez nem volt alapból kedvem, de ez még rátesz egy lapáttal. Bár már egészen kezd érdekelni mégis mit hozott össze. Nagyon halkan mintha hallanék egy férfi hangot is, de szerintem csak behaluzom. Tessék, már ennyi idő alatt bediliztem itt. Bár leginkább az idegesít most, hogy nem lehetek Démonnal, amikor csak szeretnék, pedig otthon még vele is szoktam aludni. A kis bunkó olyankor tudott egész kulturált is lenni.

A válaszára azonnal felszaladt a szemöldököm. Mégis mi lehet olyan veszélyes egy infó teremben? Ha meg öngyilkos akart volna lenni kise szólt volna, és amúgy se ez a legjobb hely ilyesmihez. Nem mintha tapasztalatom lenne az ilyesmiben, de ezt szinte minden ember tudja. Van, aki jobban is a kelleténél. Mire megkérdeztem volna, hogy végül is akkor mi történt kinyílt az ajtó, és a folyosón lévő gyér fényben egy lány körvonalait pillantottam meg, de bent vak sötét volt, így többet nem bírtam ki venni a csajból.
-Szia, Logan Brown -válaszoltam a lehető legegyszerűbben neki. Lassan, ahogy a szemem hozzá szokott a sötétséghez felfogtam, hogy tényleg nem oké vele minden. Visszafogtam magam és nem csúszott ki a számon káromkodás, de a fejemben egy cifra hangzott el.
-Mi történt? -kérdeztem azonnal, jobb ötlet híján a rajtam lévő pulóvert terítettem a vállára, akármennyire is tartózkodni akartam attól, hogy szőke herceget játszak, Én nem az a típus vagyok, de nem fogom itt hagyni őt így, szörnyeteg se vagyok azért. Ahogy összeroskadt egy kis gondolkozás után a karomba vettem őt menyasszony pózba.
-A-a csajszi, ilyen állapotban nem mész oda, hacsak nem az orvosiban vagy a kórházban laksz -mordultam fel kissé, és reménykedtem, hogy nem kezd el rúgkapálni, közben pedig próbáltam úgy fogni, hogy ne okozzak neki még több fájdalmat, mert, hogy őszinte legyek elég fájdalmasnak néztek ki a sérülési.

-Igen, ezt eltaláltad -mondtam, de inkább nem szálltam vitába vele, hogy egy elesés hogyan vághatja végig a hátát. Jobb is talán, ha nem faggatózom. Mindenesetre elég fura volt a helyzet. -A pontos infó az, hogy a főnökök küldtek, hogy kutassalak fel, hogy körbe vezess, mert biztos olyan nyominak nézek ki, hogy ne találjam meg mi hol van -magyaráztam neki.

-Mégis miért lenne jobb? Vérzel ember! -morogtam tovább, és tovább sétáltam, amerre az orvosit véltem, hogy van. Közben kicsit jobban szemügyre vettem őt magamnak. Nem is néz ki olyan rosszul jegyzem meg.

-Nos akkor terv változás - álltam meg feszülten sóhajtva egyet. -Elviszlek a szobádba, veszel fel valami olyat, amiből nem látszik ki semmid, de meg tudom nézni a hátad és tutira megyek, hogy nem halsz meg nekem éjszaka. Nem szeretnénk egy utat a bíróságra, mielőtt el kezdenél fantáziálni -tettem még hozzá. -És mondd, akkor merre is van a szobád?

//Folyt köv. ITT //

Ez az egész hely egyszerűen csodálatos és fantasztikus! Olyan érzésem van, mintha csak játszanék, egy színdarabban lennék, ám beszélhetek, nem csak táncolhatok, és igen, élvezem, hogy alig vannak, kik tudják a nememet. Hogy mi van a lábam közt, és annyira, de annyira imádom, mikor megkérdezik, hogy akkor most pasi vagyok vagy csajszi, én meg rávágom, hogy még nem döntöttem el. Egyszerűen tökéletes. Hajam jelenleg kibontva, bő pulcsit viselek, alatta fűzőt, fekete nadrágot és virágos vászon cipellőt.
Hogy miért is pont az informatika tanterembe megyek péntek este, ahelyett, hogy bármi mással mulatom az időmet? Gyakorolhatnék meg nyújthatnék is akár, vagy lehetnék a csajokkal a szobámban, de nem. Nagy bánatomra ott nem nézhetem a kedvenc sorozatomat, így megyek most szépen, egy világos kék pléddel. Hát na, tehetek én róla, hogy száműzték? Nem. Ennyi, de beletörődtem, hiszen ők a titkom tudói, nélkülük már rég máshol lennék.
Bevackolom magamat egy székbe, gépet kapcsolok,rákeresek és elmosolyodom. minden kész egy maraton megtartására az én kicsi pónimból, el is indítom az első részt.
- My little pony, my little pony – éneklem halkan, együtt a főcímdallal. Hangom nem kezdett el még nagyon változni, mutálódni, magasabb, mint némely lányé.

Alfonce Brazier pontban reggel 6:00-kor érkezett meg az iskola területére. Motorját a főbejárat közelében, egy másik motor mellett parkolta le. Meg is jegyezte magának, jó ízlésre vall, eme fémparipa birtoklása. Ezután egyenesen az iskola főépülete, az igazgató irodája felé vette az irányt. Már útközben elkezdte feltérképezni az iskola szerkezeti felépítését, amolyan nyomozói szakmai ártalom gyanánt. A hely békés, kellemes és nyugodt, a puszta gondolattól is ökölbe szorul a keze, hogy nővére gyilkosa, e falak között rejtőzik. Az igazgatóval folytatott audiencia produktív volt, sikerült megegyezniük. Alfonce nyomozói munkát folytathat az iskolán belül, cserébe tanársegédként, két tantárgyat kell vinnie. A testnevelés adott volt, lévén a jelenlegi tanár lesérült, másodiknak pedig az informatikát választotta. A nap további részében, a diákok között elvegyülve, bejárt minden egyes zegzugot, de semmi kétes nyomra nem bukkant. Nemezisétől - aki az egész rendőrséget megbénította - nem is várt kevesebbet.
Következő hét elején lesznek az első órái: testnevelés és informatika. Előbbitől nem tart, a katonaság berkein belül nagyon jól megtanulta hogyan kell meg edzeni a fiatalságot. Akkori parancsnoka, Daniel Morrison kezeskedett arról, hogy ez így legyen. Az informatika hallattán sem jön zavarba, a seregben e téren is alapos  kiképzést kapott. De... tartania kell magát a tantervhez, ehhez pedig tanulmányoznia kell a tankönyveket. Ettől az októl vezérelve látogatta meg éjszaka az informatika termet. Úgy gondolta, az időpont alkalmas, hiszen ilyen későn ugyan ki lenne már ott? Amint benyitott, meglátta, hogy mekkorát tévedett. A terem nem volt üres. Egy diák ült az egyik gép előtt és első ránézésre úgy tűnt, hogy néz valamit.
- Szép estét. - Üdvözölte a koloncot, de nem tanúsított további figyelmet neki. El lesznek egymás mellett, nem zavarják a másik köreit. Alfonce a tanári asztalhoz ment, helyet foglalt, majd váratlanul egy feketeszínű, orvosi kesztyűt húzott elő a felsője belső zsebéből. Miután ezeket felvette, megfogta az egyik tankönyvet és elkezdte lapozgatni.
A diák számítógépe felől felcsendülő dalok és hangok ismerősek voltak a számára, s ennek hangot is adott.
- My little pony? - Kérdezett rá a lényegre.
- Twilight Sparkle és barátai megbékítették már a Sötétség Gonosz Kancáját? - Érdeklődik az első évad fináléjának nagy eseménye felől.

Már maga a tudat, hogy elmerülhetek szertett varázsvilágomban is löketet ad arra, hogy minél hamarabb elkezdhessem nézni ezt az gyönyörűséget. Nem tehetek róla, ráfüggtem, brownie vagyok, kérlek, ne ítélj el miatta, ne ítélj meg csak egy szempont alapján, ismerj meg és úgy ítélkezz felettem! Ó, ha tudnád hogy mily borzalmas tud lenni az, ha te magad se vagy tisztában a nemeddel. Ha nem tudsz dönteni egyszerűen, képtelen vagy, mert más vagy, mit érzel. Aztán jön ez, a világ legjobb, legszebb sorozata és hirtelen értelmet nyer ez az egész mindenség.
Ajtónyitódástól, rögtön megfordulok, és nézem a bejövőt. Egy biztos, hogy döglenek utána a csajok, mert el kell ismernem, jól néz ki.
- Jó estét önnek is, uram  - válaszolom neki nagy mosollyal, ez tényleg egy szép este, már csak a popcorn hiányzik. Vagy mézes puszedli. Nem is, meg van hogy mi kell nekem ide! Vattacukor, finom, málnaízesítésű, melyre ránéznem se lenne szabad, de én bűnbe esek, ez az én nagy bűnöm,mely után koplalok!
Hol volt hol nem volt, kezdődik a sorozat, az első évad első része, rajzolt képpel, bevezetéssel. Bemutatva a két hercegnőt, az egyensúlyt, melyet megtalálni sose lehet! Megértem én a húg neheztelését, ismerős számomra, hogy ne lenne ismerős. Nightmare Moon, had leljelek meg egyszer. Belemerülök a dalba, és csak akkor jövök rá, mikor megszólít.
- Mi? Nem, ez a legelső rész. Nem tetszik ideülni és nézni velem együtt? Tök jó, nézze, itt is van már Twilight Sparkle! – Mutatok lelkesen a képernyőre, ujjaim kecsesek és sápadtak. balerina vagyok szőrüstül-bőrüstül.

- Köszönöm, de vissza kell hogy utasítsam az ajánlatot. Hétfőig több, mint 5 db tankönyvet kell elolvasnom. - Miután udvariasan visszautasította a közös filmezés lehetőségét, folytatta az olvasást. Műszaki beállítottságú fiatalként, Alfonce élvezettel tanulmányozta az informatika minden egyes szegletét, lehetett szó akár magának a számítógépnek a felépítéséről, rendszergazdai ismeretekről, etikus hacker-kedésről, vagy akár egy távirányítású robbanószerkezet beprogramozásáról. A tankönyvek olvasása közben olykor-olykor felpillantott a vele egy légtérben tartózkodó diákra, akit csak a monitor fénye világított meg a sötét sarokban. A távolságnak és a korlátozott látási viszonyoknak tudta be azt, hogy kinézet alapján nem tudta teljesen  behatárolni a fiatal nemi hova tartozását, de a hangja alapján arra következtetett, hogy egy diáklánnyal van dolga. Különben is, melyik fiú nézne My little pony-t?
- A hangsúlyodból ítélve, a sorozat rajongója vagy. Abbó pediglen, hogy az első részt nézed, arra következtetek, hogy legalább már egyszer végig nézted a teljes szériát. - Szólal meg indokolatlanul. Más körülmények között talán nem lenne "ilyen" beszédes, de ez a rajzfilm sok emléket ébreszt benne. A nővére is nagyon szerette, emiatt az Ő életéből sem maradhatott ki ez a remekmű. "A barátság ereje bármit legyőz". Egy volt katona számára, ezek nem többek szépen csengő, mesebeli szavaknál.

- Tankönyvet? Mióta van informatikánál tankönyvet? _ Ráncolom össze a szemöldökömet, én ezt most nem értem, még sose találkoztam ilyennel pedig jó pár infó tanárom volt, és infó órám is, így ez az egész számomra merőben szokatlan dolog, mint etióp kisgyerek a vaníliás torta habcsókkal és levendula ízesítésű marcipánnal. De most komolyan, mi z hogy tankönyv? Nem hogy kiadna mondjuk egy érettségi feladatot, vagy elmagyarázná, hogy kell megoldani, ez az ember nem tanár, vagyis legalábbis totális kezdő, nekem már most fura. Fura és helyes tanár, hozzá kell tennem. Na akkor, hol is tartottam? Istenem, de régen néztem végig a sorozatot, teljesen elszoktam Pinkitől és a többiektől, esküszöm kellett volna hoznom egy kis fahéjas alma levet hozzá almás pitét. Ú, Rainbow is megjelent a színen! Jippí! Kedvem támad táncolni, piruettezni és megmutatni, mit tudok, de nem teszem meg, uralkodom magamon.
- Egyszer? Tízszer! Fellépésre menés közben, vagy mikor mindenki alszik az edzőtáborban, esetleg el akarja az ember terelni a figyelmét, tökéletes – csicsergek lányos hangon a férfit nézve, mosolyogva – na, jöjjön ide, nézzük együtt.

- Igen, tankönyv. A megfelelően és tematikusan felépített tanrend alappillére. Mivel csak egy megbízott tanár vagyok, a tankönyv segít nekem a sorrendiségek áttekintésében, ezáltal az alapoktól kezdve úgy adhatom át a szükséges tudást, hogy semmi felett sem siklok át. - Felel, majd ismét teljesen elmerül az olvasmányban. Aiden és Alfonce közös ismérve a precizitás és a maximális eredményességre való törekvés. A tankönyv ezenkívül még érettségi feladatok előállításában is a tanárrá avanzsálódott nyomozó segítségére van. Valóban nagyszerű találmány. Egy elégedett hümmögés hallatszik a tanári asztal felől, amely Alfonce előző esti "hogyan váljunk tanárrá 10 lépésben" internetes böngészőben rákeresett gyorstalpalóval való elégedettségét hivatott szimbolizálni.
Az olvasás reményvesztett próbálkozásnak tűnik, lévén Charles véletlenszerű megnyilvánulásai elterelik tanára figyelmét, így az megpróbálja csendre inteni a huligánt.
- Értem. Mindazonáltal nem szeretem ezt a mesét. Én csak... ismertem valakit, aki szerette. Akaratomon kívül ragadt rám 1-2 dolog a sorozattal kapcsolatban. De ez minden. És ha most megbocsát... - Az elutasítás részéről abszolút, s most már tényleg csak az olvasásnak hódol. Megpróbál minden egyes zavaró tényezőt kizárni: a sarokban levő monitor pislákoló fényétől, az asztali lámpa haldokló villanykörtéjének morajáig, mindent.
Lehet, hogy ez nem több, mint egy átmeneti "munka", de a kötelesség az kötelesség. Nem számít, hogy milyen formában tálalják, a teljesség igényével eleget kell neki tenni.