Könyvtár

Több tucat megdöbbent szempár kísérte az utamat a könyvtár bejáratától át az egyik hátsó asztalig. Most komolyan... Nem láttak még fehér embert? Vagy embert lovagló ruhában? Könyörgöm! hiszen lovasiskola a miénk! Miért olyan fura, hogy egy A-s lány bejön a könyvtárba? Valamikor tanulni is kell, vagy legalább is valami olyasmit csinálni. A külsőmre se lehet panasz. Csizma, tiszta fehér nadrág, és szintén egy fehér garbó. A csizma egyébként fekete volt. Lovagláshoz tökéletes, Ugyan is az a második tervem, ha kész a törim.
Ezért is jöttem ide. Állítólag a könyvtár híres. Sok könyv van benne. Bár én azért a netre esküszök. Google és a Wiki a barátaim. Rendszerint minden meg van bennük, amire esetleg szükségem lehet.
Megbökdöstem az előttem lévő töri atlaszt. Vajon harap? Mindegy. Elővettem a laptopom és inkább azon kezdtem el nyomozni a beadandó után, ami... ami, a halvány milka lila gőzöm sem volt, hogy mi. Elfelejtettem felírni. A határidőre emlékszem. Azt hiszem... valami huszadika. Talán október... remélem nem szeptember... Ciki lenne.
Hátra dőltem a székben és a plafonra néztem. Mikor adta fel? Lehet kedden. Talán a múlt héten. A ceruzámmal játszottam, lapozgattam a füzetemet, hátha megjelenik a bűvös dátum, akár a feladás, akár a leadás ideje. Nem jött be. Ezt buktam.
- A franc essen belé! - kiáltottam ingerülten, mire újból több tucat szempár fordult felém. Nemes egyszerűséggel csak beintettem nekik, törődjenek a saját dolgukkal. Én is azt teszem.
Összerámoltam mindent. Pedig még nagyon ki se pakoltam. Mindegy. Az atlaszt két ujjal fogtam be és óvatosan tuszkoltam bele a táskámba, még mindig attól félek, hogy harap, pedig csak készülődés közben esett rá a lábamra. Nem volt kellemes érzés, ezért a biztonságos könyvkezelés.
Csalódottan felsóhajtottam. Ennyit a tanulásról. Majd kimagyarázom, vagy leszarom.
A vállamra akasztottam a táskámat és a szokásos megdöbbenő arcok helyett, most azonban leereszkedő, gúnyos mosolyok vártak. Na igen, szerintem fogadtak, hogy meddig maradok...

Hát, nem nyertek. Ez most már biztos. De nem azért, mert hirtelen megvilágosodtam és minden eszembe jutott. Bár ez valóban szép lett volna.
Nem.
Tudniillik ténylegesen azon voltam, hogy elhagyjam a könyvtárat, mikor majdnem letaroltam a töri tanáromat. Na igen... Nem is én lettem volna, ha nem őrült módjára készülök kitörni innen, miközben magamban motyogtam, morogtam és átkozódtam. Illetve  fogadkoztam. Mármint megfogadtam, hogy rituálisan feláldozom a beadandómat, ha megírta. Itt szenvedtem kábé tíz percet, míg leesett, hogy semmi. Semmi nincs meg belőle.
Visszatérve, Mr. Delacroix-ra...
Ő volt az, akinek hálával tartozok, leginkább azért, mert az ajtó és a köztem állt, tehát nem igazán tudtam elhagyni a könyvtárat, hacsak ténylegesen nem tarolom le. Ez pedig több okból sem lett volna jó ötlet. Bár azért két másodpercig eljátszottam a gondolattal. Aztán a kérdések feledették velem, ama vágyálmomat, hogy úthengernek képzeljem magam, vagy faltörőkosnak.
Halványan mosolyogtam rá a férfira. S bár a tanárom, ezt az apró infót hajlamos vagyok elfelejteni... Majd egyszer csak megszokom, hogy tizenkilenc éves diákot játszok.
- Ahh - horkantam fel. - Nem - ráztam meg a fejemet.
- Éjjel a gumimacik belopództak a szobámba és kitöröltek mindent a füzetemből - dobtam be egy elmés választ. Vagy leesik neki, vagy nem. De aztán lévén még is a tanárom...
- Mikorra is kell a beadandó és miből is? - pillogtam rá halvány mosollyal az arcomon. Oké, ez ciki, ezt el kell ismerni. Ennek ellenére én akkor is biztos vagyok abban, hogy a gumimacik voltak és nem én voltam annyira szerencsétlen hülye, hogy elfelejtettem felírni.

Be kell vallanom, hogy az emberekhez mindig is hülye voltam. Nem igazán barátkoztam, nem voltam nyitott másokra. Csak a lovakért éltem. Ez, úgy látszik megmaradt.
Ha megvernek se tudom megmondani, hogy pontosan mivel is bántottam meg a férfit, de arra a nyakamat tettem volna, hogy megbántottam. Válaszolt a kérdésemre és egyszerűen csak tovább indult.
Az állam valahol a pincében landolt. Leginkább azért, mert megsértődtem. Na kössz, bazd meg. Ugyanakkor hiába törtem a fejemet percekig, nem tudta rájönni, hogy mi a baja. Pedig bejártam az órájára. Igaz, fejben nem voltam ott, koreográfiát firkálgattam, ez tény. De ott voltam, legalábbis nagyjából.
- Hé... - szóltam utána és fordultam meg, hogy oké, akkor én most utána megyek és kikérem magamnak. Több okból is ki akartam magamnak kérni. Egy, mert nem emlékeztem semmi vázlat izére, viszont egy beadandóra annál inkább.
Utána indultam, s menet közben előkotortam a füzetemet is.
- Erre nem emlékszem - mondtam, mikor beértem. - De beadandóra igen - lóbáltam meg előtte a füzetemet, amit utána lendületesen lecsaptam az asztalra és sebes lapozgatás után a kérdéses sorra böktem. Az mondjuk részletkérdés, hogy közben elszállt néhány lap, meg jelenlegi nézetből az a 'beadó' inkább nézett ki 'befor'-nak. Oké, lehet én vagyok a hülye. Sőt, biztos.
- De akkor a vázlatot megcsinálom - mondtam és ugyanazzal a lendülettel kihúztam a széket és a táskámat is felcsaptam az asztalra, bár némileg óvatosabban, hiszen benne lapult a gépem. - Ezen ne múljon senki boldogsága... - tettem hozzá morogva.

Felnevettem, könyvtár ide vagy oda. Ez a szituáció volt annyira vicces, hogy megkívánta a nevetést. Egyéb megnyilvánulást is megkövetelt, de igyekezetem a minimumra fogni a pofátlanságomat. Bár Aiden nem tette szóvá a tegeződést, sanda gyanúm van rá, hogy Sébastien nem ennyire laza, pedig vele előbb lennék tegező viszonyba. Tőle nem tör ki a frász.
- Tudom. Dreamdustnak csak a kantárját rántom meg finoman, ha azt szeretném, hogy megálljon - mutattam rá egy apró tényre. - De, legközelebb akár grabancon is foghatom a tanár urat - tettem hozzá még ártatlanul mosolyogva. Igen, humoromnál voltam, és igen, csak nekem volt vicces az elképzelt jelenet.
- A hetek összefolynak - vontam meg a vállamat és kivételesen igazat is mondtam. Azt se tudom milyen nap van. Számomra minden nap ugyanolyan. Lovaglás és lovaglás. innentől kezdve felőlem akár szünet is lehetne, akkor is az istállóban lennék.
Felkaptam a fejemet a szavaira, és érdeklődve pillantottam rá. Nocsak, még sem olyan sótlan, ahogy elsőre tűnik?
- Remek, akkor mitől függ a boldogsága? - érdeklődtem félredöntött fejjel. közben azért tartva magam, ahhoz, amit mondtam elővettem a gépet, hogy a vázlatíráshoz megfelelő zenét keressek magamnak. Ha már ő, úgy is olvasásra adta a fejét.
Ahogy kattintgattam a mappák között, szembe jött velem egy igen érdekes kép. Elmosolyodtam.
- Tudja mit, ha tegezhetem, akkor megosztok magával egy titkot. - Azt hiszem elment az eszem, bár igazából a számonkérést akartam megúszni. Végül is egyszer már leérettségiztem, négyesre. Nem kívánok újra érettségizni.

Komolyan sértette a fülemet a magázódás. De igyekeztem visszafogni magam. A végén még az igazgatónál találtam volna magam. Mondjuk nem hatott volna meg az sem. Megvontam a vállamat a válaszára.
- Ugyan - legyintettem. - Itt szóra érdemes vetélytársam nincs. A nagydíjon pedig már nem gyerekesen civakodunk, hanem elismerjük egymás és a lovunk tudását, hiszen évek kemény munkája szükséges ahhoz, hogy S2-es versenyen induljon valaki - magyaráztam. De volt egy sanda gyanúm afelől, hogy ezt ő is elengedi annyira a füle mellett, mintahogy én az ő szövegelését a történelemről. Na jó, ez nem teljesen igaz. Igenis megpróbáltam odafigyelni, de minduntalan eszembe jutott, hogy én mit is csinálok itt? Mármint az órán. Szóval lényegében nem figyeltem. De az óráin ott voltam, igazából egy szava se lehetne.
- Az úgy szép - vélekedtem roppant bölcsen és gunyorosan. Remélem átmegy. Legalább én tudom mi tesz boldoggá: a lovaglás.
- Sérti a fülemet a magázódás - vontam meg a vállamat. - És saccperkábé öt év van köztünk. - Hoppá, hát nem letegeztem teljesen szándékosan véletlenül...? Ejnye, de rossz kislány vagyok. Felsóhajtottam, és felálltam, illetve összepakoltam.
- Gondolkozzon az ajánlatomon - pillantottam rá komolyan. - Nem mindenki az, akinek látszik - tettem még hozzá. Remélem kíváncsi. Én az vagyok.
- Az istállóban megtalál, ha meggondolná magát, tanár úr - az utolsó két szót megnyomtam, és elég sok megvetést sűrítettem bele. Tanár... na persze. Alig 30 évesen... Fejcsóválva hagytam el a könyvtárat, remélhetőleg egy értetlen töri tanárt hagyva magam mögött.

Beryl


Közeledtek a félévi vizsgák. Ezzel nem is lett volna semmi gond, ha jó gyerek vagyok és év közben tanulok. De nem, én inkább csak lógattam a lábamat. Hjajj... de nem jó most A-snak lenni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon a rendszert sem tudom megbuherálni, hogy átmenjek mindenből. Tehát kénytelen-kelletlen, de tanulnom kellett. Vagy legalábbis valami olyasmit csinálta.
Áttelepedtem a szobámból a könyvtárba és az egyik sötét sarokban telepedtem meg. Könyvekkel bástyáztam magam körbe, miközben csak azért is feltörtem a rendszert. Legalább az derüljön ki, hogy mire számíthatok a vizsgákon.
Nagyban belemerültem a történelembe, s bosszankodva kellett megállapítanom, hogy a töritanár merőben új elveket követ.
- Hogyaza... - káromkodtam halkan, magamban elküldve a történelem tanárt melegebb éghajlatra. Csak, hogy finom és nőies legyek.
Dühösen zártam be az ablakokat és léptem be az email-be, hogy előszedjem az új témákat. Új tanár, új téma... és a nem tanuló diák megszívta...

Fél füllel hallottam, hogy valaki csetlik-botlik és káromkodik. Úgy látszik nem voltam az egyetlen, aki elfelejtette, hogy tanulnia is kellene. Valahol megnyugtatott ez a tudat, hogy nem csak én hagytam mindent az utolsó pillanatra.
Pechem volt, de nagyon... Komolyan... ezt nem tudom elhinni. Semmi, de semmi. Ha nem lennék túl pofátlan, most hagynék csapot-papot és rátörném az ajtót a töri tanárra, hogy mennyire gonosz és undok személy, hogy olyan témákat választott, amikkel nem tudok kicsit sunnyogni. Ez... hüpp-hüpp, elkeserítő és nagyon szomorú.
Nagyot sóhajtottam, majd a füzetemet elővéve a gépről másolni kezdtem a témákat. Utána majd fent kidolgozom. Ha ott lesz Cat, akkor majd visszatelepedek ide. Igazából édes mindegy szerintem. Neki is ugyan úgy tanulnia kell.
- Beryl - biccentettem köszönésképp. Kicsit meglepett a lány. Nem is nagyon találkoztam vele, miután megérkezett. Félre is tettem mindent, hiszen, így volt indokom, hogy miért is odázom el a tanulást.
- Hogy vagy? - érdeklődtem kedvesen, és kicsit összébb pakoltam, hogyha van kedve, akkor ideülhet. Persze, ha tovább halad, áldásom rá. Nem fogom feltartani.