Történelem Terem

Nem régen kezdődött az új tanév. Gondoltam, az, hogy újra lefoglalhatom az agyamat, majd jobb kedvre derít. Persze a valóságban ez nem így volt. Ahogy felébredtem és belenéztem a tükörbe, nyomát sem láttam annak, az „újra” éhes történelem tanárnak, akit látnom kellett volna. Helyette viszont volt egy látványosan nyúzott fejem és egy szögegyenes szám. Az iskolába belépve azonnal magamra öltöttem a szokásos kamu mosolyomat és úgy fogadtam a diákok köszöngetéseit. Az évnyitó a szokásos módon zajlott, de én kicsit úgy voltam vele, hogy bármennyire kedvelem az igazgatót, most bárhol sokkal szívesebben lennék, mint ezen az eseményen. Meg voltam győződve róla, hogy tartott legalább addig, mint a Rózsák Háborúja.

A pár történelem óra, amit tartottam kicsit jobb kedvre derített. Tényleg a történelem volt az egyetlen dolog, ami feltöltötte az üres pillanataimat. Az órák végeztével még volt némi papírmunkám, így a teremben maradva ugrottam neki a munkának. Nem is tudom mennyi idő telhetett el, de hirtelen csak arra lettem figyelmes, hogy valaki belép az ajtón.

Bevallom elaludtam. Utána meg elment az idő Dreamdust hátán. Csak utána jutott eszembe, hogy jaa, hoppá, nekem törin lenne a helyem. Szóval a lovat bevittem, lenyergeltem, lógok neki egy csutakolással, és utána rohantam az órára. Ha más nem beesek a végére. Két perc is jobb, mint semmi, ugye?
Oké, elcsesztem. Először is azért, mert míg bevergődtem az épületbe az egy évszázad volt. Cipőcsere, utána könyv és loholás az emeletre. A folyosón azért lassítottam, mert még se kellene úgy megérkeznem, mint aki épp készül kiköpni a tüdejét, vagy egyéb belsőségeit. Azt ne felejtsük el, hogy az egyenruhám is valahol a szobámban pihent. Szóval... ciki. Mondjuk. Ciki.
- Elnézést a kés... - nyitottam be a terembe, a lehető legbűnbánóbb kifejezéssel az arcomon, amikor is kénytelen voltam azzal szembesülnöm, hogy a tanáron kívül nincs senki a terembe. Gyorsan körbe néztem, utána a tanár úrra pillantottam.
- Khm... - köszörültem meg zavartan a torkomat.
- Elnézést... Nem akartam lemaradni az óráról - mondtam zavartan és lesütöttem a szememet. - Elment az idő a lovaglással - tettem még hozzá, majd közelebb léptem.
- Sophie Castelot, 12. évfolyam és A-s - mutatkoztam be egy halvány mosollyal az arcomon. Reménykedtem abban, hogy ez mindent megmagyaráz, és nem is fogja leszedni a fejemet, mert elkéstem, lekéstem akármit is csináltam az órával. Mindegy, nem vettem részt rajta, ez a lényeg.

Mindig is hozzá voltam szokva a későkhöz, de ezt próbáltam nem személyes sértésként megélni. Elfogadtam, hogy a mai fiatalok java részének a múlt ott kezdődik, amikor a legújabb ketyeréjük megjön az újabb, feljavított változata. Ezért sosem haragudtam. A tantárgyak legtöbbje olyan, hogy vagy arra születik az ember, hogy szeresse és értse, vagy arra hogy elviselje és utálja. Jobbára átmenetről nem beszélhetünk. Pedig én kiváló tanár voltam. És ezt nem csak úgy felvágásból mondom, hanem tényleg ez volt az egyetlen dolog, amihez a legjobban értettem a világon.

Az ajtó felé pillantva egy fekete hajú lányt pillantottam meg, Az arcán először még ott voltak a reménykedés jelei, ám rövid úton le is olvadtak onnan. Az lehetett az a pillanat, amikor megértette, hogy a kis késésre tervezett belépője, némileg túlment minden határon, ami a kicsi szót fedte volna. Persze rögtön szabadkozni kezdett és zavartan magyarázkodni, mintha legalábbis élete bűnét követte volna el. Az igazgató úr elég behatóan tájékoztatott az ideérkezésemkor, hogy itt a lovaglás szent és sérthetetlen dolog. Az emlékezetembe vésette azt is, hogy lesznek diákok, akik a képességeik miatt elég szabadelvűen járnak majd az óráimra és ezt fogadjam el minden diákokra káros következmény nélkül.  

- Ne aggodalmaskodjék, Miss Castelot – nyugtattam meg aprót emelve a kezemen, hogy ezzel a gesztussal is biztosítsam. – A mai napon nem történt semmi érdemleges. Nyugodtan menjen a következő órájára. – Valahol szántam, hogy ennyire feleslegesen fáradt, de azt elismerőnek tartottam, hogy a botrányos késése ellenére csak megjelent itt a teremben.

Hát... maradjunk annyiban, hogy évek óta nem égett ennyire a pofám mint most. És még enyhén is fogalmaztam. Pedig eddig is volt már olyan, hogy lekéstem egy-egy órát vagy családi programot a lovagolás miatt, de azért az első napokban ez kellemetlen volt. Nem akartam, legalább az első órára mindegyik tantárgyra be akartam menni.
Hát ez így tényleg ciki. Nem is haragszik. Sőt nyugtat. Agyam eldobom... Bezzeg otthon, nem voltak ilyen jó fejek a tanárok. Már azért képesek voltak tüzet okádni, ha fél percet késtem.
Beletúrtam a hajamba, akadt benne egy-két szalmaszál, meg falevél. Oké, na hát lovaglásból jöttem, nem kimondottan vagyok szalonképes.
- Fizika lenne a következő, de az nem igazán köt le. Ellenben a történelem jobban érdekelt volna - nem hazudtam, tényleg szerettem a történelmet. A fizika, kémia és a hozzáhasonlóaktól a hideg is kirázott. Neki támaszkodtam az egyik padnak és úgy néztem ki a fejemből.
- A tanár úrnak lesz még órája? - érdeklődtem kíváncsian. Ha már itt voltam, akkor kicsit beszélgetek, gondoltam én naivan, mert ugyanakkor leesett, hogy a külvilág mit is tud rólam. Kicsit fárasztó és frusztráló, hogy nem lehetek önmagam, de ez van. Muszáj vagyok játszanom a szerepem, jelenleg inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Öhm... és a féléves vizsga megfelel önnek, vagy negyedéves vizsgát fog előnyben részesíteni? - érdeklődtem. Ezt még fontosnak találtam. Bár nem szándékoztam addig itt maradni, de Kylie-n múlik, mikor léphetünk le innen. Minél előbb oldja meg a rejtélyt, annál előbb mehetek én is haza.

Egészen meglepett Sophie őszintesége, de a mimikámban ezt nem hoztam a tudomására. Tanulva a múlt hibáiból, a legjobb, amit önmagamért tehetek az, ha semmiféle érzelmi kinyilatkoztatást nem mutatok a diákok felé. Úgy tűnik a mostani tinédzser korosztály gyakorta képes félreérteni bizonyos dolgokat, vagy ami még rosszabb, kitalálni olyanokat, amiknek nincs is létjogosultságuk.

- Ahogy az imént is mondtam, nem történt ma kifejezetten semmi sem – mutattam rá újra az előbb említett tényre. – Tényleg ne érezze úgy, hogy bármiről is lemaradt volna. A mai napot még csak bemelegítésnek sem nevezném. Jobbára azzal telt, hogy a meglévő névsorom szereplőihez arcot is párosítsak – fejtegettem, miközben az előttem lévő papírosra böktem. – Azonban nem tudtam szó nélkül elmenni a fizikával kapcsolatos kijelentése mellett. – Megértem a helyzetét, Miss Castelot… azonban a fizikát sem szabad félvállról vennie.

Ahogy kiejtette a száján, hogy lesz-e még órám, egyből elkezdtek bekúszni az agyamba a múlt sötét képei, de próbáltam azt erőltetni magamra, hogy ez csak egy egyszerű kérdés volt. Nincs mögötte semmilyen hátsó szándék.

- Nincsenek. Ez egy rövid nap volt. Cserébe van papírmunkám, amivel egy átlagos hosszúságúra növelhetem.

A kérdése hallatán kissé meglepődtem. Általában sosem érdekli a diákokat, hogy milyen terveim vannak az órával kapcsolatban, nemhogy vizsgákról fecserészni.

- Nem vagyok híve az ilyesminek, így nem egy teszt alapján szoktam értékelni a diákjaimat. Egy teszt vagy felelet nem ad valós tudást, csak egy pillanatnyit, aminek sok minden befolyásolhatja az eredményét. Nekem nem célom, hogy feleslegesen zaklassam a tanítványaimat.

Bár nem tartom magam annyira hűű, de jó emberismerőnek, sőt néha a naivitásom vetekszik egy öt évesével, de itt valami bűzlött. És nem én, mert istálló illatom volt.
Felsóhajtottam. Oké, akkor tudomásul veszem, hogy nem történt semmi. De na! Akkor is égett a pofim, és nem tudtam megmagyarázni, miért is érzem magam kellemetlenül.
- Értem, tanár úr - bólintottam végül.
- S2-es szintű díjlovagló versenyeken indulok, nem a fizikával fogom keresni a betevő falatom - közöltem kissé gőgösen. Azért ne nézzen le, és most ugorjuk át a tényt, hogy mint Lycoris Diamond van hírnevem, Sophie-ként még semmi. De na... A tudásom akkor is meg van.
- Értem, akkor nem kell félnem attól, hogy esetleg feltartom. Végképp nem szeretnék önnek kellemetlenséget okozni, tetézve az eddigi rossz benyomást, a késés miatt. - Valami bocsánatkérős-szabadkozós makogás volt, amit elhadartam.
- Akkor, hogy lesz a számon kérés, uram? - érdeklődtem. - Bár egyébként nem tervezem minden óráját kihagyni, de a legrosszabbal számolva, valamikor azért felelnem kéne az anyagból, vagy egy több oldalas tesztet megírni. Nem tudom, hogy működik, rég voltam diák - hoppá... elvörösödtem. Hát ezt... nevezzük nevén... elbasztam. Vártam, az elkerülhetetlent. Így kell valamit elszúrni. Nagykönyvbe illően. Szép volt én! Gratulálok magamnak.
- Ehm... - kezdtem, de aztán végül elhallgattam. Lássuk ő mire kérdez rá, utána majd szabadkozhatok ezért is. Szép volt Lyco. Ügyes vagy...

Örültem, hogy végre lezártnak tekinthetjük ezt a késős témát, mert már kezdett elfogyni a kapacitásom az irányba, hogy a "nem történt semmit" hangsúlyozzam. Lévén, hogy semmit nem tudtam Sophie-ról nehéz volt eldöntenem, hogy ő valóban ennyire lelkizős, vagy ez a szánás-bánás csak egy remek színészi alakítás része. Első körben úgy voltam vele, hogy megadom a bizalmat. Persze már nagy gyakorlatom volt az ellenkezőjében, hogy mindenkitől csak a rosszat feltételezzem, ennek ellenére most rászántam magam, hogy ne így tegyek.

Csak egy pillanatra kalandoztam el az előttem heverő jegyzetek között, ám amint meghallottam ezt a gőgös hangnemet rögtön odakapta a fejemet. A hanglejtéséből ítélve roppant büszke lehetett erre, erre, ami nekem nem mondott az égvilágon semmit sem.

- Kérem, ne vegye sértésnek, de nekem ez a rövidítés nem mond semmit sem. Mégis milyen versenyek ezek pontosan? – érdeklődtem, hiszen a tudás, mint olyan, számomra mindig nagyon szükséges volt. Mindig kellemetlen érzés kerített a hatalmába, amiről fogalmam sem volt.
- Nem ilyesmitől nem kell tartania – hessegettem el az újabb kétkedését, de amint meghallottam, hogy már megint a késésről beszélt összeráncoltam a homlokomat. – Sophie! – néztem rá nagyok kifejező szemekkel. – Felejtse már el ezt a késés dolgot! Majd akkor aggódjon, ha kihagy egy olyan alkalmat, amikor tényleges előadást tartok!

Már majdnem elkezdtem volna ecsetelni a sajátos oktatási stílusom, míg meg nem hallottam azt, hogy „rég voltam diák”. Igyekeztem rezzenéstelen arccal tanakodni, hogy ezt meg mégis hogyan kellene értelmeznem. Aztán a logikus gondolkodás mezsgyéjén haladva arra jutottam, hogy bizonyára úgy értette, hogy a versenyek okán, nem számít teljes értékű diáknak.

- Higgye el, ez az érzést én is ismerem. Rám sem mostanában volt igaz. – Talán nem volt a legnagyobb világi poénok egyike, de reméltem, hogy megérti, hogy csak könnyíteni akarok a befeszült helyzetén. – Ha szereti a történelmet, nem lesz gondja, ezzel a tárggyal.

Meglepett pillantást vetettem a tanárra. Azt hittem... bár ő egy törti tanár, szóval... Hát de na... ez így most kicsit meglepett.
- Khm... - köszörültem meg a torkomat, mielőtt neki kezdtem volna a magyarázkodásnak. Rég fordult velem elő, hogy magyaráznom kellett volna bárkinek is, hogy mi az amit csinálok. - Díjlovaglásról van szó. Többféle szint van, bár találóbb megnevezése a program. Szóval... - gyors fejszámolás. - Hét program van, ha az 'M'-et kétfelé vesszük, akkor nyolc. Ebből a legelső és a legkönnyebb az 'E' szintű programok, ezek az előkészítők. Velük szemben az S2, azok a nagydíjszintű programok. Nyolc évesnél fiatalabb lóval be se lehet nevezni - magyaráztam és igyekeztem nem hadarni, néha előfordul, ha túl belelkesedem. És gratulálok magamnak, nem szóltam el magam. Semmi olyan, ami miatt szívnom kellene a fogamat, hogy talán nem kellene fecsegnem.
- Ön lovagol, tanár úr? - érdeklődtem lágy hangon, csak mert érdekelt. Ha lovagol is, biztosan nem versenyszinten, talán csak hobbi. Talán egy kicsit közvetlen voltam. Bár 19 évesnek adom ki magam, nem vagyok annyi. Ez meg is látszódik rajtam, bár próbálom visszafogni magam.
- Azt már elfelejtettem - vontam meg a vállam. - Most épp azaz aktuális aggodalmam, hogy nem-e tartom fel túlzottan - intettem a fejemmel a terjedelmes papírkupac felé. A cuccomat letettem magam mellé a padra. Az ajtótól már ugyan eljöttem, de most tovább haladtam és közvetlenül a tanári asztal előtti padnál álltam meg, amire nemes egyszerűséggel felültem. Egész jól elbeszélgetünk, nem fogok nagyon rohanni, hogy itt hagyjam.
- Hogy diák? - zavartan kérdeztem vissza. Erre mondják azt hiszem, hogy elvesztettem a fonalat.
- Ez lehetséges - bólintottam. - Ugyanakkor jóval könnyebb készülni, ha tudom előre láthatóan, hogy mikor is kéne számot adnom a tudásomról - tettem még hozzá. Részletkérdés, hogy törikönyvet utoljára hét évvel ezelőtt vettem kézbe, mikor érettségiztem. Vajon, ha behoznám a bizonyítványomat nem fogadná el? A gondolatra felkuncogtam. Oké, ezt majd valakinek, aki tudja az igazat, okvetlenül el kell mondanom. A gond az, hogy senki nem tudja.
Gondterhelten felsóhajtottam.

Volt egy olyan érzésem, hogy a meglepett szempár mögött, mély döbbenet és talán egy kis lenézés is lehetett, megjegyzem mindkettő teljesen jogosan. Hiszen itt vagyok, egy olyan iskola tanári kötelékében, aminek lovardája és lovai vannak. Reális elvárás lenne felém nézve, hogy legyen valami fogalmam az efféle szakzsargonhoz. Csakhogy, nem volt. Sosem volt közöm ezekhez a jóságokhoz, maximum a történelemkönyvek lapjain futottam össze velük. Nem is szerepelt a motivációim között, hogy mélyebb ismeretséget kössek velük, hiszen nem ez volt az oka, hogy idekerültem. Abban sokkal inkább a menekülés vezérelt.

Nagy figyelemmel hallgattam Sophie beszámolóját arról, hogy mit is jelent ez a díjlovaglási formula. Érdekesnek tartottam és örültem, hogy most már volt fogalmam erről a dologról is.

- Köszönöm a felvilágosítást. A jelekből ítélve ez egy komoly szellemi sport mind egy lónak, mind pedig a lovasának.  

A kérdésre, hogy lovagolok-e kínos mosolyra húztam a számat. No, nem azért, mert annyira személyesnek gondoltam volna az érdeklődést, sokkalta volt inkább azért, mert ez sokkal jobban fokozta a saját szánalmasságomat.

-  Nem. Sosem voltam lovak közelében sem.

Ahogy szóba hozta, én is a papírkupac felé néztem. Szó, mi szó látványra valóban megtévesztő.

- Számomra a munka nem fáradtság. Valószínűleg ön számára a lovaglás ilyen, node hogy az értékelésről is ejtsek pár szót. Az én tárgyam értékelésekor domináns szerepe van az órán való részvételnek. Bizonyos témaköröket szeretem úgy átvenni a diákokkal, hogy közösen tudunk beszélni róla. Egy óra úgy néz ki általában nálam, hogy kiadok egy anyagrészt, otthoni tanulmányozásra. Ez sok mindent takarhat csak olvasást, vázlatírást kinek mi. A következő óra arról szól, hogy kvázi fókusz csoportos feldolgozással közösen értekezünk róla. Sajnos ez magának elég nagy gond, tekintve, hogy esetenként távol lesz az óráktól. Erre azt tudom javasolni, hogy magánórát adok, de csak abban az esetben, ha képes tartani a lépést az osztály haladásával. Mit gondol erről?

Halványan elmosolyodtam.
- Egy rövid bemutatót tarthatok, ha gondolja, és épp ráér - vontam meg a vállam. Délutánra úgy is izgalmas dolgot terveztem, piruetté és piaffe gyakorlása. Meg egy kis szokásos ügetés. Na meg a zene megszokása, mert ott még van néhány gond. Esetleg egy kis nyújtott vágta. Na de el kalandoztam.
- Teljesnek kell lennie az összhangnak, anélkül nem is lehetne - mondtam kicsit grimaszolva, bár ez nem a férfinak szólt, hanem az összhangnak. Dreamdusttal még nem ismerjük annyira egymást, így nincs is meg az a kötődés, ami megvolt Nutellával.
- Nos, itt egy tágas birtok, jó sok ló, és egy diák, aki nagyon szívesen megtanítja a tanárát lovagolni - mosolyogtam rá. Lehet most léptem túl a határt, amit alapvetően diákként nem kellett volna. De még mindig hivatkozhatok a tanúvédelemre, és talán el se kell mondanom a teljes igazságot. Hmm... a doki jól betalált. Remek kifogás.
Felsóhajtottam. Remek, akkor jegyzet magamnak: töri órán részt venni. Max beesek pizsiben, ha elalszok, de itt leszek. Vagy itt alszok. Vagy mind a kettő. Oké, ezt bejátszom egyszer. Megéri, akkor is, ha körberöhög az osztály.
- Értem - bólintottam. Azt nem mondtam, hogy majdnemhogy felőlem beszélhetne kínaiul, azt is előbb érteném meg. De a lényeget felfogtam.
- Rendben, de ettől függetlenül megpróbálok időben ideérni az órára - zavart mosolyt villantottam rá. Utána várakozva tekintettem rá, van-e még valami, vagy ilyenkor mi van, mert csak úgy elsunnyogni kínos lett volna. Arról nem beszélve, hogy a padon ültem.

A „bemutató” szó hallattán nem is tudom mit éreztem pontosan. Nem is tudtam, hogy van-e kedvem egyáltalán az ilyesmihez. Persze nem, mintha nem hangzott volna érdekesnek végignézni egy díjugrató gyakorlást, de a lelkem mélyén egy kicsit sem vágytam rá. Ha volt valamennyi szabadidőm, azt inkább a történelemkönyvek társaságában szerettem eltölteni. Hiszen a tudás hajszolásának sosem volt vége vagy határa. Számomra az, hogy kihagyjak bármilyen lehetőséget, hogy ne velük foglalkozzam, pazarlásnak tűnt. Ennek ellenére diplomatikusan és udvariasan válaszoltam.

- Majd talán egy másik alkalommal – mosolyogtam mellé haloványan, és bíztam benne, hogy ezzel nem szegtem a kedvét. Persze hamar kiderült, hogy ettől egy kicsit sem kell tartanom, hiszen folytatni kezdte a tájékoztatást és az intenzív kampányt az irányba, hogy bolond lennék, futni hagyni azt a lehetőséget, hogy egy lovasbirtok állandó lakója vagyok.

- Nagyon kedves az ajánlata, Miss Castelot. Majd meglátom élek- e vele a jövőben. – Sok év fáradtságos munkájával a mosolygós visszautasítások mesterévé váltam. Bár a mondandóm csupa ígéret volt, pontosan tudtam, hogy ez sosem fog találkozni a valósággal. Megaztán tanárként csak nem kerülhettem ennyire bizalmi viszonyba egy diákommal. Ez már egyszer a szöges keresztemmé vált, pedig akkor még különösebben kedves sem voltam. Pontosan tudom mi a helyes, és az amit Sophie kínálna az minden csak nem az.

- Örömmel hallom – néztem rá bizakodóan és tényleg reméltem, hogy további lógásokkal nem kell találkoznom. Bár nem beszéltünk túl régóta vagy alaposan, Sophie értelmes lánynak tűnt. Vétek lenne, ha nélkülöznöm kellene az intellektusát az óráimról. Hirtelen az órára tévedt a tekintetem és eszembe jutott, hogy el kell intéznem egy fontos telefont. – Kérem, ne vegye udvariatlanságnak, de elfelejtettem, hogy el kell intéznem egy rendkívül fontos telefont. Ha nem haragszik, szeretném, ha most magamra hagyna. – Sophie-t talán egy pillanatra megzavarta a sietős elbocsátásom, ennek ellenére csak némán bólintott és kilépett az ajtón.

Amint meggyőződtem róla, hogy egyedül maradtam, tárcsázni kezdtem, ám a gondolataim csak az iméntieken jártak. Szóval Sophie Castelot… érdekes leányzó.    

/vége/