Sophie Castelot

NÉV: Sophie Castelot
SZÜL. HELY: New York, USA
SZÜL. IDŐ: 2000. október 31.
KOR: 19
NEM: Nő
STÁTUSZ: Diák
ÉVFOLYAM: 12. évfolyam

"Nálam még a hangulatfüggés is hangulatfüggő."
Sophie mottója, és igazából ezzel el is lett minden mondva róla. Egyik percben örül, a másikban már tájfunként tombol-rombol. Mindig makacskodik, megy a saját feje után. Dacol a világgal.
Hűséges. Barátait, azt a keveset, mindenáron megvédi, és óvja, kicsit talán túlságosan is. Eléggé introvertált, nehezen mozdul ki, és akkor is csak az istállóba.

Sophie-n, ami először feltűnik az macskazöld szeme. Utána ha megfigyeljük a bájos pofiját a szeplői szúrnak szemet és a pisze nózija. Összességében a pofija ártatlan, és meglehetősen fiatal lány benyomását kelti.
Szénfekete haja, bársonyos és a csípőjéig ér. Bár rendszerint befonva hordja, lovaglásnál kontyba tűzi.
Nem magam, inkább alacsony, 165 centire nőtt csak. Kicsit vékony, ami talán a sok tánccal és lovaglással hozható kapcsolatba, 55 kiló a lány, ellenben a tánctól kellően hajlékony és kecses.
Viszonylag a lezser holmikat kedveli, a könnyű anyagból készült pólókat, nadrágokat. Az iskolai egyenruhát ennek ellenére kedveli, hiszen egy átlagos napon kellően beleolvad a tömegbe.

- Tessék?! - néztem megütközve Kylie-ra. Azt hiszem, hogy az egyébkénti bajomon kívül, most már hallucinálok is.
- Hogy mit akar apád?!
- A tiéd is - mutatott rá a lány, sztoikus nyugalommal a hangjában. - Itt vannak a papírjaid - dobott az ágyamra egy kupacnyi papírt.
- És te ezt, így csendben elfogadod? - Ki vagy te és mit csináltál Kylie-val?
- Khm... ez a rám eső fele az alkunknak - húzta a száját. Erre egyből befogtam én is. Magam elé meredve néztem az ágyra. Még be volt kötve a csuklóm, és ha benéztem volna a paplan alá, még több helyen is kötés, vagy sebtapasszal találom magam szembe. Egy pillanatra lehunytam a szememet és magam előtt láttam azt a pillanatot, amikor kialudtak a fények és meghallottam Kylie hangját.
- Minden rendben lesz!
Abban a percben az örömtől tudtam volna elájulni, nem pedig a fájdalomtól és a pánikrohamtól.
Megráztam a fejemet.
- Jól vagy? - találtam szembe magam Kylie aggódó tekintetével.
- Ne haragudj, de fáradt vagyok. Pihenni szeretnék - csúsztam lejjebb az ágyon és fordultam a fal felé. Néma 'menj innen!' célzás. Vette az adást, hallottam az ajtó csukódó hangját.
Felsóhajtottam, igyekezetem elnyomni a feltörnék készülő zokogást, ami a düh és a mardosó szégyen könnyei lettek volna.


A nevem Lycoris Diamond-Cierrano. Bár ez utóbbi semelyik papíromon nem szerepel, de három évvel ezelőtt Saverio Cierrano örökbefogadott. Persze a lehető legnagyobb titokban.
Faenzában születtem, potom 25 évvel ezelőtt. Átlagos életem volt, volt apám (sose ismertem) anyám (alig találkoztam vele a melója miatt) és egy öcsém (aki inkább a haverjaival lógott). Na meg barátaim. Bár az igazi, máig legjobb barátaimat a középiskola első éveiben szedtem össze.
Az egyik volt Kylie Cierrano. Első pillantásra akár testvérek is lehettünk volna. De nem voltunk azok. a természetünk is különbözött, ő szelídebb volt, én vadabb, de kiegészítettük egymást.
A másik Heather Collins volt. Végzős évünkbe szedtük össze egy alkoholmámoros éjjel után, de vele is egy hullámhosszon voltunk. Bár néha túl hiperaktív volt hozzánk képest, de mi se voltunk tökéletesek.
Az egyetemet is együtt kezdtük meg, igaz különböző szakokon. Kylie művészetire ment: énekelt és gitározott, Heather: matek és infó szakon tanult tovább, én... én meg csak bejártam, hogy legyen diplomám... ööö... nem is tudom miből. Őszintén, elég keveset voltam bent.
Gyerekként, míg mindenki mással volt elfoglalva táncoltam. Meglehetősen jó voltam benne. Van pár aranyérmem, amik most a szekrény mélyén hevernek. 14 éves voltam, amikor megnyertem az országos döntőt. Utána abba hagytam. Utána kezdtem el lovagolni. Anya elég jól keresett, hiszen divattervező, így nem volt gond. A legjobb tanárok foglalkoztak velem. 16 évesen nyertem az első kupámat. Városi pont rekorddal. Utána folyamatosan versenyezni jártam. Hamar tele lett a sajtó, és az egekbe dicsérek. Holott nem csak rajtam múlt a győzelem: hanem a lovon is. Hiszen nem én piruetteztem, nyújtott lépésben ügettem, és oldalazva mentem, hanem a ló. De szerettem a díjlovaglást, és jó is voltam benne. Erre pedig büszke voltam.
Nem hagytam abba az egyetem alatt sem. Ha nem suliban voltam, akkor kint voltam a lovardában. A Kylie-val való barátságom több bónusszal is járt. Leginkább az, hogy Quadrelli farmról vehettem magamnak egy csoda szép gesztenyepej luzitánt. Nutella. Vele nyertem meg az első Európa bajnokságomat, és jó néhányat országszerte.
Ugye milyen idilli?
Igen, jó életem volt. Míg nem jött Ő. Hogy Ő ki? Nem tudom. De ha megtudom, garantáltan nem megy el élve, erre megesküszök!


Egy átlagos nap volt, egy átlagos délutánnal. Plázáztunk, mint sok más korunkbeli fiatal. Kylie és Heather előbb elmentek, én még maradtam. Békésen elszürcsölgettem az oreo-shake-et aztán indultam haza. Már alkonyodott. A mélygarázson keresztül akartam rövidíteni az utat. Hiba volt.
Emlékszem, lassan tértem magamhoz, még kába voltam. Emlékszem a fájdalomra, ami belém hasított, feszült a nyakam, a vállaim. Arra is emlékszem, hogy egy tompa kiskanállal akartam kibelezni az illetőt.
Hazudtam az orvosoknak, arra fogtam, hogy nem emlékszem. Mai napig kísért az erős sárgafény álmaimban. Mindenre tisztán emlékszem. A zsigeri félelemre, ami elöntött, utána a düh, a kétségbeesés, és végül a vakmerőség. Vakmerő voltam... Mit vakmerő! Egyenesen ostoba! Nem fogtam be a számat.


Megfordultam az ágyba és magzatpózba kuporodtam, vagy inkább mondhatni, hogy összegömbölyödtem, mint egy macska.
Az orvosok szerint szerencsém volt. Nem volt idejük a sebeknek behegedni. Fiatal, feszes a bőröm, kellő kezeléssel, krémmel nem fog heg maradni. Ez tulajdonképpen a bal csípőmön lévő billogra mondták. Elborult az agyam. Mindenkit elküldtem a halálfaszára. Magánorvosok... Chh... Nem érdekelt.


Az első éjszaka nem volt zökkenő mentes. Ő egy szadista volt. És élvezte, hogy nyomot hagy rajtam. Én véresre harapdáltam a számat belülről. Aztán egy ponton elegem lett. Talán másnap délelőtt. Nem tudom. Elküldtem a francba, játékostól, ostorostól, mindenestől. Hiba volt. Egy újabb, amit elkövettem.
Az hagyján, hogy akkora pofont kaptam, hogy perceikig azt se tudtam, hogy ki-mi vagyok, de utána jött a hideg zuhany. Kikötött, megint. És egy billogot vett elő. Hogy honnan nem tudom. Ekkor bekötve volt a szemem. Valószínűleg a tűzből vette el közvetlenül, mert kedélyesen, szinte kedvesen felhívta rá a figyelmemet, hogy a vas vörösen izzik. Majd hozzám ért vele. Szégyen nem szégyen, de olyat káromkodtam, hogy egy kocsis is megirigyelhette volna, arról nem beszélve, hogy még egyszer elküldtem a picsába. Rekedtre üvöltöttem magam, és elájultam.
Éjjel tértem magamhoz. Tompa fájdalom lüketett a csípőmbe, és a hátamon. Nem akartam tudni, mit csinált velem, míg nem voltam észnél.
A következő emlékem, hogy hirtelen kialudtak a fények. Halk hangok, egy agresszív, 'a kurva anyját' üvöltés, majd egy reccsenés. Fegyverropogás, és Kylie hangja. Ezután megint képszakadás.


A kórházban pár napot töltöttem, miután megjelent Saverio. Senkinek nem volt ellenvetése, hogy utána a birtokon lábadozzak. Kaptam néhány morfium tapaszt is ajándékba.
Az első sokkot otthon, egyedül a fürdőben kaptam. Egész alakos tükörben vehettem szemügyre a testemet, melyet a nem egészen két nap hazavágott. Véraláfutások, kék-zöld-lila foltok, hol kisebb, hol egy tenyérnyi. Korbácsnyomok a hátamon. Állítólag heg nélkül gyógyul. A ruha alatt nem fog látszódni, úgy se.
És a csípőm. Ott volt a jele, a billogja neki. az Ő jele, amivel megjelölt, hogy a tulajdona vagyok. Térdre rogytam. Valahogy kivergődtem a szobámba és előkotortam a morfium tapaszokat. Nem törődve semmivel szépen magamra is ragasztgattam, kábé hatot, s mikor kezdtem kábán érezni magam, elővettem a borotvámat. Széttörtem a kádon és óvatosan megfogtam a szikét. Utána pedig magamba mélyesztettem. Csípett az első vágás, utána kicsit fájt is. Végül egy törölközőt harapdáltam, míg sikerült széttrancsíroznom a csípőmet. Minden cafatot eldobtam, hogy ne is lássam.
Őszintén, nem tudom mit gondolt rólam szegény házi néni, mikor meglátott. Sejtettem, hogy nézhettem ki: A kádnak dőlve, egy bugyiban, törölköző a számban, mindenhol kötés és sebtapasz, meg egy kupac morfiumos tapasz, és egy bazi nagy vérző seb a jobb csípőmön. A cafatokat szerte a falon már jobb nem is emlegetni. Utólag is le kalappal, hogy képes volt ezek után kimenni, hívni Saveriót, hogy sos-ben kéne egy mentő. Neki meg egy hónap szabadság.
Sose fogom elfelejteni Saverio arcát. Az a mély döbbenet, amint meglátta mit tettem magammal. Röviden utána Kylie is befutott. Felsikított a látványtól.
- Nem vagyok senki tulajdona - suttogtam dacosan villogó szemekkel, és újfent elájultam.


Kábé 25-30 öltéssel varrtak össze. Nos, ez ezerszer jobb, mint az a jel. Bárki bármit mond. Hetekig hol a kórházban, hol a birtokon pihentem.


Erre jött ma Kylie, hogy megyek, Amerikába. Illetve megyünk. Ő nyomoz, én pihenek.
Új név, új ló, új személyazonosság.
Viszlát Lyco, helló Sophie!

Dreamdust
9 éves
Herélt
Lusitano
Díjlovaglás
Dreamdust marmagassága 160 centi. Bőre színe inkább szürke, a fedőszőre ezzel szemben fehér. Az orra és a szája környéke sötétebb, szinte már szürke. Szeme meleg, csoki barna színű.
Feje finom vonású, némileg kosfej jelleget mutata. A nyak rövid és vaskos, pont ölelgetni való. Látványos mozgás jellemzi, kecses és gyönyörű látványt nyújt.
Dreamdust, gyors, rendkívül kiegyensúlyozott ló. Kedves, barátságos ló, a gazdájához hű. Kimondottan egygazdás, mást nehezen tűr meg. Szeret harapni és rúgni, ha valami nem tetszik neki.
Szeret úszni, szereti a hosszú túrákat, és nagyon makacskodik, ha díjugratáson kell részvennie.