3-es istálló

Félig nevetve, félig bosszúsan horkantottam, hiszen a kés nem találta el, Szép is lett volna. Mondjuk a patakést nem dobálásra találták fel, nem is volt jó a súlyelosztása... Ugyanakkor a patakés egyébként is csak nevében az, vágásra nem alkalmas, ugyanis a vége görbül, hiszen rendeltetése az, hogy a patáról távolítsunk el minden piszkot, és nem az istállóból a barmokat. Legközelebb fogok magamnál tartani rendes kést is. Amolyan fő a biztonság alapon.
Megcsóváltam a fejemet.
- Ki mondta, hogy első próbálkozás volt? - Hangom gúnyosan csengett. Kérdő pillantást vetettem rá, belesűrítve a lenézésemet. Amit mondott, ahogy mondta... Lebecsült. Megint, újra és újra. Főleg, ahogy az ajánlatát tette. Chh... na pont tőle, pont őt fogom megkérni, hogy segítsen megtanulni valamit? Ezzel kicsit mellé lőtt.
- Oké, veled szembe, tényleg az első volt - ez igaz, és nem is az igazi, mármint a próbálkozásom. Ha dobókés lett volna nálam, valószínűleg eltalálom. Egy fél pillantással felmértem a boxot, semmi olyan nem volt, ami esetleg dobókésre hajazott volna. Még a merev zablák sem, amik csak azért voltak nálam, mert vannak olyanjaim, de egyébként nem használom. Jobban szeretem az egyszer, vagy duplán tört csikózablákat. De eltértem a tárgytól.
- Arról nem beszélve, hogy a kés, akkor sem állt volna beléd, ha eltalállak vele. Max, nagyon fájt volna a sebed. Mármint ennél jobban - vontam meg a vállamat, miközben összeszedtem a lóápoló eszközt. - Látod - lóbáltam meg az orra előtt. - Görbe, a másik meg fa. Nem vagyok olyan erős, hogy egy dobásból beléd állítsam. Ellenben a szemedet, még akár ki is lehetne vele kapni - kacsintottam rá vidoran, miközben visszasunnyogtam a boxba. Ugyan, szerencsére nem látszódott rajtam, de bántam az előző szavaimat. Annyiban kellett volna hagynom, nem pofázni feleslegesen. De hát persze... pont arról vagyok híres, hogy befogom a számat a kellő pillanatban... Rohadtul nem.
- Kösz, de kihagyom - hárítottam az ajánlatát. Nem éltem a lehetőséggel, leginkább azért, mert tudtam, amit tudnom kell. De ezzel neki is tisztában kellene lennie, feltéve, ha az agyát még sem a gatyájában hordja...
Még is csak a Cierrano birtokon éltem, élek... Hiba lett volna nem tanulni, élni a lehetőseggel, mikor minden adott volt.
- Puszit, akkor kapsz, ha békén hagysz - tettem én ajánlatot. Szerintem nagyvonalú voltam. Reméltem, így már esetleg kapható arra, hogy elfelejtsen. Mondjuk úgy egy életre. De valószínűleg nem fog élni vele.
- Nem fogok veled barátságosan viselkedni. Szóval nem, nem szent a béke. Nem is lesz az, soha! - jelentettem ki határozottan. Így is gondoltam. De kezdtem eljutni arra a szinte, ha továbbra is forszíroz, tényleg kap egy csókot, vagy többet, csak fogja már be. Már mindenhova befurakodott az életembe. Már itt van az istállóban, holott saját bevallása szerint nem szereti a lovakat? Akkor még is mi a fenét keres itt? Jó, nyilvánvaló a válasz: engem.
Szemmel tartottam, két szidás között. Újra megnéztem magamnak. Kicsit félre döntöttem a fejemet. Ez önkéntelen cselekedett, ha nagyon megfigyelek valamit, akkor a fejem rendszerint oldalra dől. Biztosan más a látásszög, vagy nem tudom. Tény, női szemmel nézve el kellett ismerni, nem volt rossz pasi. Ami sokban rontotta az összhatást az a viselkedés, a szövege, - amitől már néha a falat tudtam volna kaparni. De az igaz, hogy jól néz ki. Látszott rajta, hogy fáj az oldala. Magának köszönheti. Még mindig nem tudtam hova tenni ezt a cselekedetét. Hiába mondja el, egyszerűen nem veszi be az agyam.
Figyeltem, hogy mire hogy reagál. A gesztusait. Mondhatnám, hogy tanulmányoztam, vagy inkább kellemes látvány volt a szemnek. Kinek mi. Elnézegettem, mintha múzeumba lennék. Mindent a szemnek, semmit a kéznek.
- Nem szeretek vásárolni. Meg van mindenem, köszönöm. Amúgy neked mindig ennyire szófosásod van, vagy csak engem részesítesz ilyen figyelemben. Megjegyzem, ne tedd. Zavaró hogy többet beszélsz, mint egy szerelmes tini lány - közöltem vele enyhén megvető hangsúllyal. Vásárolni? Shoppingolni... ccc... Kinek néz ez engem? Bááár... néhány lovas holmi nem jönne rosszul, de nem rajta fogom behajtani, megrendelem majd a netről. Ott úgyis nagyobb a választék. Nem kell tőle szívesség, nem kell tőle semmi. Csak nyugalom. De azt meg ugye nem kapom meg, mert derogál neki figyelembe venni, amit mondok.
- Aiden, komolyan... - sóhajtottam fel bosszúsan. Kezdett tele lenni a tököm, a padlás, a hócipő, a bugyor és minden, ami tele lehetett vele. - Miért? Mi a fészkes fitty fenéért nem tudsz végre békén hagyni? Még a leghülyébb barom is észreveszi idővel, ha egy nő semmit sem akar tőle - sziszegtem. - Én el is mondtam. Hogy hidegen hagysz, nem érdekelsz. Irritálsz. - Lehet, hogy kicsit gonosz voltam. Kicsit zavarban éreztem magam, mert alapvetően nem akartam megbántani, attól függetlenül, hogy az előbb még arról ábrándoztam, hogy hogyan fogom kibelezni meg egyebek. Mondjuk szép és jó ábránd volt.
- Óóó, te szegény, most nagyon sajnállak - hangom csöpögött a gúnytól. Egyáltalán nem állíthatok olyat, hogy sajnáltam volna. Szegény kicsi szorzatgyilkos... legszívesebben belevertem volna a fejét valamibe. Vagy nyakon öntöttem volna, Dreamie vizével. Hmm... ez nem is rossz ötlet.
- Nem menekültem el - húztam fel az orromat. - Egyszerűen nem akartam egy részeg... oh, pardon egy bódult barommal tölteni az estémet - de ebből elég volt. Tényleg. Nem tudtam ezt már hova tovább ragozni. Én hajtottam a magamét, ő dettó. Ahogy a nagy könyvben meg van írva úgy beszéltünk el egymás mellett minden gond és szívfájdalom nélkül. Azért a fejembe befurakodott, hogy talán még is meg kellene próbálni valamivel kicsit meghámozni, mert miért ne alapon, főleg, mikor házisárkánynak nevezett.
- Házisárkány, ez tetszik. Eddig csak hárpiának neveztek - villantok rá egy bájos mosolyt.
Hitetlenkedő pillantást vetettem rá. Vajon mennyire gondolta komolyan? Alapvetően esetben megérdeklődtem volna tőle, hogy normális-e, de mivel már az elmúlt időszakban többször, mint elégszer megkérdeztem tőle, és értelmes választ nem kaptam rá, megelőlegeztem, hogy most sem kapnék választ.
- Nem - én azért válaszoltam. Mert cuki és kedves vagyok, valamint nem vagyok házisárkány... az esetleg túlnyomó részében legalábbis. Remélem, tisztában van azzal, ha mégis bántana, akkor egy életre elfelejthet.
Megfordulta fejembe, hogy talán még is túl mentem egy bizonyos ponton. Ahogy ott álltam előtte, komolyan csatáztam a fejemben, hogy vajon hogyan tovább. Tény, leszedtem a fejét, jobb híján elküldtem a fészkes fenébe, és ezek után ez még mindig akar tőlem valamit. Vajon miért? Miért pont én, és miért nem a többiek, akiket olyan szépen felsorolt? Isten a tanúm rá, hogy nem értettem a logikáját, a viselkedését.
- Miért kéne tőled bocsánatot kérnem? Nem követtem el ellened semmit. Nem zaklatlak, nem bántottalak - ezen a ponton végig simítottam a sebén, de nem úgy, hogy bántam. A fene egye meg a jó szívemet. Nem vagyok kegyetlen, vagy annyira szadista, mint amennyire szeretnék ilyenkor lenni. - Ellenben te... - megcsóváltam a fejemet. - Folyton utánam koslatsz. Egyik percben ilyen vagy, a másikban olyan. Nem tudok rajtad kiigazodni. Nem fogok másképp viselkedni, mert te azt kérded. Olyan vagyok, amilyen. Az érzelmeim irányítanak, és én hagyom magam. Hangulatember vagyok, ha tetszik neked, ha nem. Ez utóbbi esetben még mindig tudom javasolni az ajtót. El lehet menni és békén lehet hagyni.
Folyton tépem a számat, lassan feleslegesnek éreztem… A kérdés az, mennyit fogott fel belőle.
- Nem akarok számodra érdekes lenni - jelentettem ki határozottan. Nem, nem érdekelt Aiden úgy. Na jó, egy kicsit piszkálta a fantáziámat ez igaz, de ahogy az előbb is megállapítottam jól néz ki. Ha nem tudnám micsoda, még egy éjszakát kaphatna is. Utána meg mindenki mehetne a dolgára. De a jelenlegi helyzetben? Nem. Nem érdekelt, nem érdekelhetett. Pont és kész.
- Áh, és akkor ez így már szerinted rendben van? Random kiválasztasz valakit, mert ölni van kedved? És még rám mondják, hogy szeszélyes vagyok - halványan mosolyogtam, mert kezdett a helyzet nevetséges lenni. Most komolyan? Egy gyilkosságba akar belerángatni?
- Nem mintha sok közöd lenne hozzá - kezdtem, miközben befejezettnek nyilvánítottam Dreamdust leápolását, és a boxának a rendbetételét. A nyerget, a kantárt és minden mást felviszek a szobámba.
- De már öltem - tértem vissza az előző gondolatmenethez. Halkan beszéltem. Nem hiszem, hogy épp jó fényt vetne rám, ha ezt egy épp erre kódorgó diák meghallaná. Biztos vagyok abban, hogy nem jönnék ki jól a dologból.
Egyszerűen felnevettem. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki ajándékot kapott karácsonyra, ahogy sorolgatta az ötleteit, hogyan kellene szerintem megölnöm Loreleight.
Kénytelen leszek belemenni ebbe a beszélgetésbe, úgy érzem… beletörődően sóhajtottam egy nagyot.
- Nem kell, hogy a mentorom - enyhe gúnnyal ejtettem ki a szót, - legyél. Öletem már. Többször. Késsel, fegyverrel. Kínozni is kínoztam már. Angelo nem csak lovakkal foglalkozik. Ő tanított. Gondolom, ismered. Szóval, Aiden... nyugi. Nem kell túlpörögni - megpaskoltam az arcát. Komolyan, elhagytam én is az eszemet valamikor időközben. - Meg volt az oka annak, hogy Saverio örökbefogadott, annak ellenére, hogy van egy saját lánya.
A mondat végére megint előtte voltam. Szövegelés közben vele ellentétben, aki csak az istálló falának dőlt és nézett ki a fejéből, én pakoltam és rendezgettem. Erről ennyit. Korábban, ugyan már megfogamzódott bennem egy kósza ötlet, mikor nagyon ügyesen megállapítottam magamban, hogy jó pasi, amolyan 10-ből 8-as kategória… Hát miért is ne fogadnék szót magamnak, mikor elmebeteg ötleteim támadnak, és halmozódnak fel bennem...?
Ha már ott voltam előtte, lábujjhegyre álltam, a kezeimet a nyaka köré fontam és közel hajoltam hozzá. Minden körítés nélkül beismerem, hogy hozzásimultam. Az előbb már volt alkalmam végig tapizni, és nem volt rossz. Elvégre tesi tanárként dolgozott. Testnevelést meg nem lehet sörpocakkal és hájasan tanítani. Akkor nem tudná a fél iskola a nyálát csorgatni utána. Amit, én egyébként szánalmasnak tartok.
Halványan rá mosolyogtam.
- Tessék - suttogtam - Remélem ez elég jó bocsánatkérésnek, mert ott hagytalak a vidámparkba - suttogtam szinte a szájába a szavakat. Pár másodpercig a tekintetét kerestem, majd óvatosan megcsókoltam Persze, hogy óvatosan. A francba is... Épp egy sorozatgyilkost csókoltam meg. Hová tettem az eszemet? A francba, még egyszer... Remélem, megfelel neki. Ha nem, akkor tényleg bekaphatja. Ennél többet nem kap. Utána pedig hátráltam néhány lépést, részben mert kicsit tartottam Aiden reakciójától, részben azért, mert meg voltam döbbenve magamon. A box ajtajának ütköztem, halkan felnyögtem, nem figyeltem meddig és merre hátrálok. Ha lett volna eszem, akkor kifutok az istállóból, de az tényleg menekülés szagú lett volna. Én pedig nem félek Aidentől. Jelenleg saját magamtól félek, mert épp megbolondultam.
Dreamie, halkan felnyerített, utána pedig a vállamra hajtotta a fejét.
- Megfelelt? - kérdeztem nagyot nyelve. Nem hiszem el, hogy megtettem. Oké. Most már borítékolhatom, hogy a józan eszem elment nyaralni, például a Bahamákra. Eszembe jutott, egy régi vers részlet, amit egy könyvben olvastam. Jöjj a palotámba - szólt a pók a légyhez, kezdtem fejben, majd ahogy hátráltam a légy szavai is kicsúsztak a számon. Helyzethez illő sorocska volt.
- Ó nem, nem engem hiába kér, mert az, ki e kanyargós útra lép, vissza már sohase tér... – halkan suttogtam a légy szavait, szinte magam elé. Valószínűsítem, hogy csak a lovam hallotta. De pont így éreztem magam, mint a légy. Csapdába esve, kicsit rémülten. Sokat segített, hogy Dreamie ott volt mögöttem, de folyamatosan Aident figyeltem. Az a csók... nem tudom, lehet, hogy hiba volt. Nagyot nyeltem... A francba.
Oké Lyco, viselkedj természetesen. Megfordultam és zavartan a kantárral és a zablával kezdem el bíbelődni, hogy mikor elindulok vissza, ne akkor kelljen ezekkel foglalkoznom. Nagyon, de nagyon mennék már most. Sőt, percekkel ezelőtt el kellett volna hagynom az istállót. De nem, én hülye voltam és maradtam.
Viszont, most ha menni akarok, akkor kénytelen vagyok eltotyogni mellette. Amit nem akarok...
- Khm... - megköszörültem a torkomat és zavartan pillantottam Aiden irányába. A francba... csak ezt fogom mondani, hülye voltam. Fő az önismeret...
- Nem lenne kedved lelépni? - érdeklődtem továbbra is zavarban. - Jó az idő, szépen süt a nap, csicseregnek a madarak. Tavasz van - ennél a pontnál kezdtem el kételkedni abban, hogy észnél vagyok. Borús volt az idő, lógott az eső lába, a levegőben benne volt az eső. Vártam, hogy essen. No, és november van. Nem tavasz. Sebaj. - Pont jó idő a sétához, naa? - kértem, ajánlottam neki. Körítés ide vagy oda, de... na. Ebben a pillanatban dörgött egy nagyot. Oké, már a nap sem süt...
- Látod, addig rontod itt a levegőt, hogy az ég is beborult... - csóváltam meg a fejemet, majd lehajtottam. Oké, akkor maradok a csizmám tanulmányozásánál. Zavarban voltam, enyhén piros volt az arcom, ahányszor rápillantottam.
Nem mertem a szemébe nézni. Megcsókoltam, és jó volt. Ezt nem mosom le magamról. Önszántamból tettem, és... a legmegdöbbentőbb az volt, hogy nem volt rossz. Bal kezemmel a box ajtó zárja után kapkodtam. Be kell jutnom Dreamiehez, utána pedig kijutni innen. El, minél gyorsabban, nem is látni egymást egy ideig.