Társalgó

A laptoppal a kezemben célirányosan indultam a társalgó felé. Reménykedtem abban, hogy nincs ott senki, és nyugodtan tudok a beadandómra koncentrálni. A szobámba csak az ágy eltérített. Hideg volt, szar idő volt, a fenének lett volna kedve kimozdulni. Sajnos azonban az a fránya beadandó nem írta meg magát.
Nem csíptem ki magam, szépen, otthonosan öltöztem fel, és úgy slattyogtam le a társalgóba, majdnem reggel hat fele. Még a kávéért sem ugrottam be a konyhába, nem lett volna jó vége.
Két ásítás között nyitottam ki a társalgó ajtaját, és már lelki szemeim előtt láttam melyik fotelba fogok beleköltözni, és úgy csinálni, mint aki tanul. Hiába na, mindig megpróbálom de csak akkor is az utolsó nap vagyok képes bármi használható kipréselni magamból. Ez van.
- Ez most komoly? - sóhajtottam fel, ahogy megláttam Aident a  társalgóban. Oké, akkor én most lépek is.
- Viszlát! - köszöntem és azzal a lendülettel fordultam is ki az ajtón. Ezt most komolyan nem hiszem el! Olyan csodás volt, hogy hetek óta nem futottam bele ebbe a fura fazonba, erre, most el kell rontson egy amúgy is szar nap, amúgy is pocsék reggelét.

Elfojtottam egy káromkodást, bár azért szerintem látszott, hogy semmi kedvem nincs a férfihoz. Sőt, jelen pillanatban senkihez nem lett volna kedvem, de hozzá nagyon-nagyon nem lett volna.
- Engedj el - követeltem halkan, de még is eléggé morcosan, hogy hagyjon békén. Nem akartam a koleszt felverni, mert ez a beképzelt hólyag körülöttem legyeskedik. Valahogy a szobámba való látogatását sem tudtam kitörölni az emlékeim közöl, pedig megpróbáltam.
Ám ennek ellenére még is hagytam, hogy visszatereljen a társalgóba, nagyon más választásom egyébként sem volt.
- Nem a reggeli volt a gond - egy percre el is felejtettem, hogy tényleg, kaptam tőle olyat is. Tényleg finom volt.
- Ízlett a reggeli - feleltem végül. A többi kérdésére viszont nem tudtam mit válaszolni. A laptop letettem magam mellé, még jó táskába volt és nem csak kézben hoztam szegény képet, én pedig törökülésben elhelyezkedtem a fotelben. A beadandónak mára már úgy is vége.
- Tanulni akartam  - sóhajtottam fel végül. - De úgy látszik nem csak a szobám alkalmatlan erre - tettem még hozzá, majd előre hajoltam és begyűjtöttem a kávéját.
- Szabad, gondolom - nyúzottam ki rá a nyelvemet, majd belekortyoltam... Nem, nem köptem ki, de közel álltam hozzá. - Fúj - közöltem és igyekeztem nem túl szánalmas képet vágni. Na igen, a kávé keserű. Leginkább azért, mert nem olyan kávé volt, amit én iszok, abba csak mutatóba van kávé, a többi tej és cukor finom keveréke.

- Kac-kac - vágtam rá gúnyosan. Ennek ellenére, tényleg sok mindenre alkalmas lett volna a szoba. például az olyan beképzelt hólyagokat, mint ő kibelezni egy tompa kiskanállal. Bár nem mondtam ki hangosan. Az azért egyenlő lett volna egy tanár megfenyegetésével, s bár sajátos kapcsolat volt köztünk ennyire messzire még sem akartam menni.
- Megtarthatod. - Komolyan, soha többet nem nyúlom le a kávéját, pocsék.
- Szerintem neked van pocsék ízlésed - vontam meg a vállamat. - Még mindig elmehetsz forró csokiért, ígérem megvárlak - kacsintottam rá. Végül is, tényleg mindegy volt már mára, hogy mit csinálok, akár maradhattam itt is.
- Nem vagyok rád morcos. Bocsi, ha ezt a benyomást keltettem - ráncoltam a homlokomat és felálltam és közelebb sétáltam hozzá. Megálltam a fotel mellett és tűnődve néztem ki a fejemből.
- Hozol akkor forró csokit? - kérdeztem meg tőle. Igazából kellett a fenének az a forró csoki, de még sem mászhattam bele az ölébe, hogy kicsit úgy érezzem, hogy élek és nem felejtettek el az otthoniak.
- Megoldom. Úgy is csak az utolsó előtti nap tudom rendesen megírni a beadandót, addig csak cipelem magammal és világfájdalmas képet vágok - feleltem még mindig mellőle. Még mindig nem tudtam, hogy mozduljak vagy nem, vagy menjek vissza a másik fotelba, vagy mit csináljak. Rendszerint nem szoktam ennyire suta és béna lenni, de most fogjuk a reggelre a szerencsétlenkedésemet.
- Hallgatlak.

- Kikérheted, halál nyugodtan, de ezt már nem mosod le magadról - közöltem vele. hidegen hagyott a tettetett, vagy nem tettetett hisztije.
Továbbra is állva maradtam és kotlottam magamban a dolgokon, hogy vajon mit tegyek. Mi lenne a helyes? Végül arra jutottam, hogy lesz ami lesz. Majd megköszönöm neki utána, hogy hajlandó volt a plüss macit játszani és ennyi.
- Mondtam, hogy megvárlak - húztam fel az orromat sértődötten. Ennyire nem számított erre? Na köszönöm a bizalmat. Lehet, hogy még is csábító lenne az a kibelezés. Mármint hogy én őt, és nem fordítva.
- Oké - mondtam és mivel keresztül húzta a számításomat, és nem a fotelbe ült le, így kénytelen voltam mellé ülni. Nyilván így is az ölébe tudtam volna mászni, de az úgy már nem lett volna az igazi. Így maradt az, hogy mellé ültem, tisztes távolságra és igyekeztem elnyomni magamban a feltörekvő depressziómat.
- Finom - kortyoltam bele forró csokiba. - Köszönöm.
Figyelmesen hallgattam, egy-két helyen majdnem felnevettem, de nem tettem.
- Először is, nem vagyok annyira központi alak, mint hiszed. Sose voltam - vontam meg a vállamat.
- Tehát... első körben én azt javaslom, hogy a közös ismerőssel ülj le beszélni. Lehetőleg próbálj meg elnézést kérni. A másik... - megvontam újra a vállamat. - A nők szeszélyesek - tettem hozzá. Csak sejtettem, hogy egy nő van a dologban, de kimondottan nem érdekelt. Ahogy beszélt, és ahogy kerülte a nevek emlegetését, kíváncsi lettem, hogy kikről is volt szó. Na, kíváncsi vagyok, nem tehetek róla.
Felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket. Felsóhajtottam. Az államat a térdeimen pihentettem és becsuktam a szememet.
- Átölelnél? - suttogtam halkan, szinte csak a szám mozgott és hang alig jött ki rajta.

- Hát pedig most bakot lőttél - vágtam rá dacosan. - Fogadd el, hogy tévedsz. Legalábbis velem kapcsolatban, most tévedsz - fogom halkabbra a hangom, hogy ne kiabáljak. Meg ne rajta töltsem ki a hirtelen jött ingerültségemet.
- Hát pedig... - itt elakadtam és felfogtam, amit mondott. - Most azt hiszem elvesztettem a fonalat. Te bezártad a konyhás nénit? - néztem rá nagy szemekkel. Jézusom... Milyen suliba jöttem én?
Kezdtem megbánni, hogy most reggel felkeltem. Nagyon megbántam. Mondjuk a jelenlegi változékony hangulatomat tekintve jobban jártam volna, ha inkább átalszom az egész napot. Mindenesetre még kortyoltam a forró csokiból. Kellemesen átmelegítette a tagjaimat, de valahogy még sem volt az igazi.
Ahogy átölelt, inkább éreztem zavarónak semmint kellemesnek. Valahogy nem volt az igazi. Lehet azért, mert megkértem. Nem tudom. Valahogy nem.
Felsóhajtottam és szorosan hunytam le a szemeimet, hogy benn tartsa a könnyeimet. Igen, ma határozottan rossz ötlet volt felkelni. De előfordul az ilyen.
- Hagyjuk - mondtam halkan. - Nem megy ez neked - tettem hozzá halkan. És inkább megittam a forró csoki maradékát. Utána meg a kávéját nyúltam le. Voltam én most annyira szar hangulatban, hogy a kávé keserűsége fel se tűnt. Körbe néztem, hogy vajon mit tudnék még meginni, vagy megenni, hogy csináljak is valamit és ne csak begubóddzak. Nem akarta visszamenekülni a szobámba. Az is csak arra emlékeztetett, hogy magányos vagyok. Nem jön Kylie, nem hív. Egyszerűen, mintha elfelejtettek volna.
Felsóhajtottam, bár ez egy kicsit szaggatottabb volt, mint az eddigiek. Igen, tagadhatatlan, hogy eltört a mécses.
- Mennem kell - motyogtam és igyekeztem az arcomat a hajam takarásában hagyni, hogy ne lássa, ahogy folyik a könnyem.

Egy összezavarodott pillantást vetettem rá.
- De... de azt mondtad, hogy nem csinált megfelelő szendvicset neked - magyaráztam meg, hogy miért a konyhás nénire gondoltam. Bár még mindig a konyhás néni képe lebeg a szemem előtt, ahogy bezárva van valahol. Valahogy eszembe se jutott, hogy másról lenne szó.
- Eddig nem nagyon úgy tűnt - jegyeztem meg gúnyosan.
Egy halk sikoly hagyta el számat, ahogy átkarolt és az ölébe rántott. Nem számítottam erre. Bár első percben még képes lettem volna csapkodni és az életemért küzdeni, hamar leesett, hogy nem kell hadakozni. Nem Ő az. Nincs vész, nem kell pánik.
A kérdései hallatán halkan felnevetettem. Ennek ellenére nem tudtam mit válaszolni. Mármint tudtam volna mit mondani, talán túl sokat is. De mennyire lett volna ildomos felfedni egy újabb embernek a valódi kilétemet? És vajon... mekkora a kockázata a dolognak? Mad esetében nem volt kockázat. Csak egy diák. De Aiden? Ő... nem tudom.
- Nem, semmi esetre sem pasi vagy nő... ez utóbbi fúj. Honnan veszed? - mondtam kicsit sértődötten.
- Egyszerűen csak kicsit magányosan érzem magam - feleltem végül. - Vannak napok, amikor elkap ez a hangulat, hogy senkinek nem kellek, hogy elfelejtettek, hogy létezek. Megígérte, hogy jön. hogy utánam jön, de nem jön Kylie. Itt hagyott. Saverio se hív. Egyszerűen mintha megszűntem volna létezni. Mintha meghaltam volna hónapokkal ezelőtt - eredt meg a nyelvem és böktem ki mi a bajom. Csak későn esett le, hogy olyat mondtam volna, amit nem kellett volna. Igyekeztem úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, csak épp kiöntöttem a szívemet egy tanárnak, akinek épp az ölében ültem. Ugyan, ez semmiség, teljesen megszokott.

Nem értettem. Az tény, hogy én tudtam, hogy valami rosszat mondtam, de nem értette, hogy Aidennek mögöttem még is mi a baja.
- Ez fáj - suttogtam halkan, de szerencsére elengedett. - Mi a baj? - kérdeztem tőle. Bár nem tudtam volna megmondani, de valami megváltozott. Nem értettem, és ez a helyzet most nagyon zavaró lett számomra.
- Mi van? - téptem ki magam a kezei közöl. Igaz, hogy a földre estem, de utána fel is pattantam, hogy szembe nézzek Aidennel. - Mire gondoltál? Mi van? Magyarázatot akarok. MOST - akadtam ki és megdörzsöltem a karjaimat. Ott piroslottak rajta Aiden ujjlenyomatai. Remélem nem kékül be holnapra. Akkor zabos leszek, mármint jobban mint most.
- Nem. Előbb válaszokat akarok - tartottam ki az előbbi kifakadásom mellett. - Komolyan, mi bajod van neked? - fakadok ki és elhátrálok.
- Még is ki a franc vagy te? - tettem fel egy nagyon jó kérdést. Út közben még felkaptam a laptopomat is. Nem hagyok hátra senkit, még egy gépet sem.
A francba. Komolyan mondom, tiszta hülye vagyok. Fecsegek itt összevissza. Egy fura tanár meg itt... izé... nem értem. Nem tudom.
Nem tagadom kicsit kétségbe voltam esve, jobban, mint mikor megkértem, hogy öleljen át. De tartom magam ahhoz, amit már akkor is tudtam: hiba volt ma felkelnem.
Nem mozdultam, bár eléggé elhátráltam Aiden elől. A válaszait akkor is hallani akartam. Majd ráérek elfutni utána és bezárkózni a hatodikon.

Végighallgattam. Ott álltam a társalgó közepén és nem mondtam semmit. Egyszerűen csak álltam ott és néztem ki a fejemből, miközben lassan a helyére kerültek azok a bizonyos darabkák.
Felesleges mozdulatot nem tettem. Értelmetlen lett volna.
Szótlanul figyeltem, ahogy jobb híján bezár minket a társalgóba. Remek. Lehet gratulálnom kellene, ahhoz, hogy nem nyomta tele ragasztóval.
aztán elpattant bennem valami. A düh, az elkeseredettség, minden érzelem, amit azóta magamba fojtottam, hogy Kylie-ék kihoztak onnan. Egyszerűen nekiugrottam. Na jó, nem szó szerint, de az volt a tervem, hogy minimum egy nagy pofont lekeverek neki.
- Igen én nyertem - mondom ki a szavakat. - Soha nem leszek a tulajdonod, soha nem fogsz tudni megtörni - gőgösen felemeltem a fejemet. - Megjelöltél... De tévedsz, ha azt hiszed, hogy mai napig viselem a jeledet. Oh, bizony nagyot tévedsz - nevettem fel hidegen. Felhúztam a felsőmet, a nadrágomat meg letoltam annyira, hogy látszódjon a még mindig rózsaszín heg a csípőmön. - Kivágtam. Saját magamnak. Addig cafatoltam magam, míg eltűnt minden, ami azt jelezte, hogy valaha hozzád tartoztam. Most pedig nyisd ki az ajtót, mielőtt megpróbállak megfojtani - közöltem vele hidegen, fagyosan és roppantul idegesen. Úgy éreztem, hogy mindjárt felrobbanok. Legszívesebben bőgtem volna a tehetetlen dühtől.
- Oh, Harry Potter megölte Voldit... örülj, hogy még élsz - jegyeztem meg félig komolyan, félig nevetve. Ölés... Hmm... Meg merném tenni? Ebben a pillanatban biztosan. Eléggé ki vagyok akadva ahhoz, hogy ne érdekeljen, ha megtenném. De több nap múlva már képtelen lennék. Nem vagyok gyilkos. Még nem. Megígértem, leginkább saját magamnak, hogy megölöm. Erre nem tudom megtenni. Szánalmas vagyok.
Térdre esek, nincs erőm felkelni. Kész. Nem, nem adtam ki magamból minden dühöt, csak a hangulataim. Ahogy jön, úgy megy. Jobb híján a szőnyeget csaptam le. Igaz, hogy most fáj a csuklóm, de a szőnyeg nem fog panaszkodni, hogy fáj neki. Nekem meg tennem kell valamit, mielőtt teljesen megbolondulok. Jelenleg ott tartok.

Hitetlenkedve néztem rá. Ennek elment a maradék esze is. És ez ténymegállapítás volt. Komolyan... nem értem. Bár, ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem is akarom megérteni.
- Tudod mit? Feldughatod magadnak a nagyrabecsülésedet! - vágtam rá kapásból. Chh... még hogy nagyrabecsülés. Menjen a picsába. Ezt már nem tudom szebben megfogalmazni. Na meg nem is akarom. Bár, ha nem hülye ezt anno mind el mondtam neki. Ennél szebben is. És jó hangosan.
- Nem egészen negyed órámba telt kivagdosni magamból. Legközelebb végezz jobb munkát - gúnyolódok vele. Oké, akkor épp nem voltam teljesen észnél, mikor a fürdőben egy borotva pengével cafatolgattam és dobáltam szét a cafatokat, na de ez az, amit neki nem kell tudnia. És most se vagyok, hogy legközelebbre látom el jó tanáccsal. Ki tudja, ki fog emiatt szívni. Én biztosan nem, mert megyek és elhúzom innen a belemet, amíg még a testemben van.
- A teljes nevem, Lycoris Diamond-Cierrano. Legalább a nevemet tudd helyesen - sziszegtem neki. - A csodálatodat is feldughatod magadnak. Nem érdekel. Tönkre tettél. Felfogod mit éltem át? Persze, hogy nem. Egy egoista pöcs vagy. Bocsánatot akarsz kérni? Remek, tégy egy szívességet és dögölj meg. Ajánlom a hatodik emeletet.
Felsóhajtottam, hogy levegőhöz jussak. A fair szóra egyszerűen megint elöntötte az agyamat a vörös köd.
- Fair? - szinte sikítottam. - Szerinted fair, hogy, ha csak behúzok neked egyet? Ez szerinted kárpótol mindenért? Te nem vagy normális - túrtam bele a hajamba. Plusz-mínusz néhány száll haj, ugyan mi az már nekem. - Az lenne a minimum, ha visszakapnád, amit csináltál velem - közöltem vele, nem egészen húsz centire tőle. Hogy mikor kerültem oda jó kérdés. De jelenleg a fél vesémet adtam volna egy éles késért. Amilyen hangulatban voltam, tuti beleállítottam volna, és meg se bánnám!