Suzannah Roatz

NÉV: Suzannah Veronica Roatz
SZÜL. HELY: Dortmund, Németország
SZÜL. IDŐ: 1997. november 12.
KOR: 22
NEM: Nő
STÁTUSZ: Tanuló
ÉVFOLYAM: 11. évfolyam

Hogy milyen is vagyok?
Ez nehéz kérdés. Mint a legtöbb ember változékony. Nem lehet azt mondani, hogy csak ilyen, vagy csak olyan vagyok. Nem. Hol kitartó vagyok, hol küzdök a célomért, hol épp depis hangulatban bőgök a szobámban ülve, szomorú zenét hallgatva.
Legfontosabb talán azt megjegyezni, hogy ritkán adom fel. Következetesen építettem fel az életem, szinte minden percét megtervezve. Így ritkán ér meglepetés. Edzés, tanulás, mindenre szakítok időt.
Szeretek a haverokkal lógni, kár, hogy barátom nincs egy se. Hacsak Levantét nem számítom. Ő mindig velem volt, mióta csak rájöttem, hogy lovagolni szeretnék.
Pedig alapvetően barátságosnak tartom magam, ám de lehet, hogy határozottságommal üldözöm el magam mellől az embereket. Ha nem tetszik valami megmondom, ha hülyeséget csinál megmondom. Nem hazudok. Kíméletlenül őszinte vagyok. Ez lehet, hogy sokak számára rémisztő lehet. Oké, legyen.
Inkább legyen egy igaz barátom, mint száz hamis, akikkel a hazugságok tartanak össze. Köszönöm, nem.

Valahol el kell kezdeni. Lássuk:
168 centi körül mozgok, plusz-minusz a cípő, amit viselek. Annak idején azt mondták rám, hogy 'elegánsan magas'. Formás a testem, talán vékony, talán karcsú, kinek mi, de az biztos, hogy izmos. Évekig sportoltam, ez nem múlik el nyom nélkül. Alabástromfehér a bőröm, pedig egyébként elég sokat vagyok a napon, a levegőn. Hajam vörös, ami szépen kiemeli a halvány bőrszínemet.
Finom vonású az arcom, bár karakteresnek mondják. A pisze orromat gyerekként, sokszor piszkálták, mára szerencsére leszoktak róla. Kissé keskeny vágású világos kékes/szürkés/zöldes szemeim vannak, amelyek olykor-olykor igazi szikrákat hánynak. Szemeimet sűrű, sötét színű szempillák keresztezik, melytől bájos arcom csábítóvá válik. Orcámon, ha nagyon közelről néznek, fellelhetnek néhány kis apró szeplőt is. (Leginkább nyáron.)
Ruhatáram változó, hangulatomhoz mérten öltözök. Bár az egyenruha ezt némileg sokban gátolja.

Mindig is az életem része volt tánc. Anyám táncosnő volt. Príma balerina, a pontosság kedvéért. Apám, csak egy szállodatulajdonos, akit elbűvölt anyám tudása, szépsége. A rossz nyelvek szerint a kapcsolat halálra volt ítélve. Szerintük nem. Rácáfoltak erre.
Késői gyerek lettem. Anyám 35 is elmúlt, mikor terhes lett velem. Noha nem voltam betervezve. Sajnos azonban egy boka törés véget vetett a karrierjének, előbb, minthogy kiöregedett volna. Ennek ellenére, miután megszült, visszament dolgozni, ezúttal tanárként. Három évesen totyogtam utána, és lassan de biztosan tanultam és fejlődtem. Egy hibám volt: nem szerettem annyira a balettot, mint ahogy anyám elvárta tőlem. Hamar a torna a felemás korlát és a talajtorna kezdett el érdekelni, noha a hajlékonyságom és kecsességem kapóra jött. Hét évesen indultam az első versenyemen. Negyedik lettem. Nem adtam fel. De addigra megmaradtam a felemás korlátnál. Imádtam. Szorgosan edzettem, jártam versenyezni. Temérdeknyi érmem, kupám van.
16 éves voltam. Országos verseny volt. Megcsúszott a kezem. Rohadt nagyot repültem, és kegyetlenül összetörtem magam. Az orvosok szerint csoda, hogy életben maradtam. Eltört a bordáim nagy része, a kulcscsontom, a medence csontom, a combcsontom is tört. ÉS a légmell sem elhanyagolható. Egy szó, mint száz, szarrá törtem magam.
Az orvosok szerint bár maradhattam volna eszméletemnél, még is inkább mesterséges kómába helyeztek. A csontjaim gyógyultak, az izmaim cserébe elpunnyadtak.
Fél évvel a baleset után tértem magamhoz, ahol az orvosok azzal a hírrel fogadtak, hogy elfelejthetem egy életre a sportot, így is bő egy évem rá fog menni, hogy újra járjak. Nem örültem a hírnek, de bevallom őszintén, a balesetre ugyan nem emlékeztem, de az utána lévő fájdalomra igen. Akkor ott a kórházba megfogadtam, hogy keresek valami veszélytelenebb sportot. Iskolába nem jártam. A napjaim nagy részét a kórházba való járkálás tette ki. Kicsit ugyan hiányzott, de a kórházban is volt sikerem elég velem egykorúval találkoznom.
Így találtam a lovaglásra. Lehetne vitatkozni, hogy mennyire veszélyes, vagy veszélytelen, de makacs voltam és kitartottam mellette. Először idős pacikon sajátítottam el a lovaglást. Az első, helyi verseny után kezdett kicsit komolyabban érdekelni. Akkoriban egy angol telivér keverék lovon ültem, aki bár idős volt, de még hajlandó volt óránként egyszer ugrani. Akkoriban én ennél kevesebb hajlandóságot mutattam erre. Féltem, hogy megint repülök és kitudja mennyi csontom törne megint.
19 éves voltam, mikor Amerikába költöztünk. Elég sok évet kihagytam, hiszen a versenyszerű sport miatt a suliban sem úgy teljesítettem, ahogy elvárt lett volna. Egy szó, mint száz 20 évesen kezdtem meg a helyi gimiben a 9. osztályt. Bár sose mondtam meg, hány éves vagyok, de a felfogásom, a hozzáállásom a dolgokhoz, ezek mind elegek voltak ahhoz, hogy tudják más vagyok mint ők. Két keserves évet húztam le a suliban. Egyedüli vigaszom Levante volt. Akkor került a lovardába - ahova lovagolni jártam, - amikor én is elkezdtem a suli. A ló vad volt, és félt. Kicsit magamat láttam benne. A tulajdonos elképedt, mikor meglátta, hogy a megszelídítetlen vadlóval játszok, jól érezem magam, és megúsztam sérülés nélkül. A szüleim némi szájhúzás után megvették a lovat. Onnantól kezdve, alig vártam, hogy vége legyen a sulinak. Mindig a lovardában voltam. Vagy a lovon a környező erdőben. Rajta nem féltem az ugratástól. Egy-két városi versenyt nyertünk együtt, de igazából nem vonzott a verseny.
22 évesem... Jézusom! még leírni is szörnyű. Na mindegy. 22 évesen iratkoztam be Acadiára. Igaz, hogy októberben, de a suliban történt egy incidens, ami miatt úgy döntöttem, hogy inkább ez, mint az. Levante-t akarta pár suhanc a suliból bántani(?), piszkálni... őszintén nem tudom. De a lényegen nem változtatott. A ló megharapta a főkolompost, annak az apja meg le akarta lövetni a lovam. Szóval technikailag nagyon hamar megpattantam. A srácnak azért búcsúzóul behúztam.
Szóval, így kerültem ide az Acadiára. Itt talán jobb lesz.

Levante
10 éves
Herélt
Andalúz
Díjugratás lenne, de nem versenyzek vele.
Impozáns megjelenésű csodaszép ló. Nekem szerelem volt első látásra vele. Téli fekete a bundája, szóval nyaranta inkább sötét pej, semmint fekete. Igazából mindegy milyen, én így szeretem, ahogy van.
Levante kedves, aranyos, ragaszkodó és bújós. Amennyiben rólam van szó. Más esetében, harapós, sunyi bosszúálló. Egyszer úgy is megharap. Szerintem jegyzetel, hogy mennyi embert harapott már meg.
A sörényében lévő pár fehér tincs teszi egyedivé a lovamat.